Nagyjából ugyanaz volt a protokoll, mint az elsőnél, és ezúttal is (majdnem) minden simán ment, szépen értek a petesejtek. Egyetlen baki volt csupán, mégpedig, hogy a legnagyobb petesejtek, és a vezértüsző is a jobb oldali petefészkemben érlelődött. És a jobb oldali petevezetékem, mint tudjuk, el volt záródva, így aztán hamar belátták kezelőorvosaim is, hogy ennek így nincs sok értelme, nyilvánvaló, hogy nem fogok tudni megtermékenyülni. Közben rájöttünk, hogy az előző alkalommal is ugyanez volt a szitu, akkor is a jobb oldalam volt a domináns. Félbehagytuk az éppen zajló kezelést, nem is csinálták meg a második inszeminációt.

Lombikos orvosaim azt kérték, hogy csináljunk még egy petevezeték átjárhatósági vizsgálatot, mert az előző már 1,5 éve történt, nézzük meg, hogy azóta nem záródott-e el a bal oldali petevezeték is? Visszamentem a hagyományos nőgyógyászomhoz a klinikára, megcsinálta. Eredmény: a bal oldali átjárható, a jobb oldali továbbra is zárt, természetesen. De becsúszott egy baki a zárójelentésbe: a papírra pont fordítva írtak rá mindent, azaz, hogy: a bal zárt, a jobb pedig nyitott. Nekem ez fel sem tűnt, vittem a papírost gyanútlanul a meddőségi központba. Ott vették észre az ellentmondást, van két papírom, az egyiken a jobb oldali van zártként feltüntetve, a másikon a bal. Teljesen kiakadtak, és közölték, hogy így nem lehet dolgozni, ők is csinálnak egy átjárhatósági vizsgálatot, a saját szemükkel akarják látni, hogy mivel állunk szemben. Így alávetettem magam egy újabb vizsgálatnak. Ez azonban csúnyán zárult. Megcsinálták, megállapították, hogy valóban a jobbról van szó, az van elzáródva. Elhagytam az intézetet, teljesen jól éreztem magam, így visszamentem dolgozni. 1 óra múlva kezdtem érezni, hogy valami nagyon nincs rendben, éles alhasi fájdalmak kezdtek gyötörni. Percek alatt olyan méreteket öltöttek a fájdalmak, hogy szó szerint a földön kúsztam-másztam, beszélni nem tudtam... Nem kis riadalmat keltettem a munkahelyemen, a főnököm autóba pakolt és beviharzott velem a legközelebbi kórházba. Kiderült, hogy a hashártyám allergiás rohamot produkált a hasüregbe kiszivárgó kontrasztanyagra. Semmit nem tudtak velem csinálni, csak infúzión keresztül nyomták belém a fájdalomcsillapítót meg a görcsoldót, és bent tartottak 1 napig megfigyelésre. Másnapra szinte kutya bajom nem volt, hazamehettem, de az előző napi 2-3 órát nem kívánom az ellenségemnek sem.

És akkor a slusszpoén: ki mit gondol, mit írt rá a meddőségi intézet az átjárhatóságot igazoló zárójelentésre? Hát persze, hogy ők is rosszul dokumentáltak, és rávésték, hogy a bal oldal zárt, a jobb meg nyitott. Hát ennyit a precizitásról… Abban a pillanatban volt 3 papírom, 3 különböző átjárhatósági vizsgálatról. Ebből 2 a bal oldalit nevezte meg zártnak, miközben szóban egyetlenegyszer sem hangzott el semelyik orvos szájából a bal oldal, végig mindenki konzekvensen a zárt jobb oldalról beszélt.

De ugye minden rosszban van valami jó, és fordítva… :) Esetemben a fenti baki-sorozatok annyi jót jelentettek, hogy orvosaim meghozták a döntést mely szerint nem nyaggatnak többé inszeminációval, belevághatunk a lombik programba. Ennek örültem is, meg nem is. Örültem azért, mert azt gondoltam, hogy így tuti lesz a siker, és nem örültem, mert akkoriban még nagyon természetellenesnek éreztem a lombikbébi eljárást.

Kaptam stimuláló szurikat, amikre szépen reagáltam, értek a petesejtek, semmi bajom nem volt a hormonoktól, minden flottul zajlott. Csak a szurikat nem bírtam akkor még magamnak beadni, de sebaj, akadt a környezetemben segítség, megoldottuk.

Első inszemünk eredménye: negatív, azaz nem sikerült.

Kicsit elkeseredtem, azt hittem ez sima ügy lesz, még mindig abban ringattam magam, hogy hiszen mindig milyen könnyen teherbe estem.

Sebaj, december szünet, pihi, Karácsony, januárban megyünk tovább, folyt. köv….

2012. januárban szilárd elhatározásom volt, hogy minden létező vizsgálatot megcsináltatok, ami csak elképzelhető. Nem igaz, hogy nem találunk valami magyarázatot a történtekre…

Dokim partner volt benne, szórta a beutalókat, tanácsokat, ahol tudott segített. Én meg falakat döntöttem, ha a szükség úgy kívánta, mert senki ne gondolja, hogy egyszerű menet a különféle immunológiai, hematológiai, és Isten tudja még milyen labor és egyéb vizsgálatokat TB-re megcsináltatni. Sokba kerülnek a TB-nek és ha nincsenek tüneteid, akkor nem indokolt kellőképpen a vizsgálat elvégzése. Márpedig 3 vetélés nem számít indoknak. Illetve elméletileg annak számít, de ettől függetlenül húzzák a szájukat, belekötnek mindenbe a beutalóval kapcsolatban, futtatják az embert újabb papírokért… szóval horror.

Lényeg a lényeg, csomó vizsgálat: eredmény meg semmi. Minden értékem jó, sehol semmit sem találtak, ami indokolta volna a sorozatos vetéléseket.

Tanácstalanul álltunk, hogyan tovább?

Közben visszatértünk a 2011 őszi műtét gondolatához. Megnyitni az elzáródott petevezetéket + feltérképezni a méhem állapotát.

Tavasszal került sor a műtétre, és mit mondhatnék, nem zárult túlságosan eredményesen… A petevezetékem nem sikerült megnyitni, az elzáródás véglegesnek mondható. Viszont rossz hír a rossz hírben, hogy un. csokoládécisztákat találtak odabent. Erről annyit érdemes tudni, hogy az endometriózis nevezetű rettegett betegség kezdő stádiuma.

Az endometriózis rejtélyes betegség. Először is: kialakulása ismeretlen… Nem sokat tud róla az orvostudomány, illetve egyre többet, de sok még a homály. Lényege, hogy a méhnyálkahártyát felépítő sejtekhez hasonló szövetek találhatóak a szervezet más területein, a méh üregén kívül (tipikusan hasüregben), és ott vígan ugyanúgy tevékenykednek, mintha a helyükön, azaz a méhben lennének. Tehát az endometriózis csomók a méh nyálkahártyához hasonlóan reagálnak a női hormonokra a menstruációs ciklus során. Minden hónapban hasonlóan felépülnek, és menstruációs vérzés formájában leválnak. Szemben a méh nyálkahártyájával, a méh üregén kívül elhelyezkedő endometriózis szövet számára nincs lehetőség a testüregből való kijutásra. Ennek eredménye belső hasüregi vérzés, a szövettörmelék szétesése majd kijutása a csomóból, minek következménye pedig gyulladás és hegképződés. És ez a folyamat szinte megállíthatatlan.... Illetve fogamzásgátló tabletta szedésével megállítható, vagy legalábbis a gyorsasága fékezhető, de ugye esetemben, illetve gyerekre vágyó nők esetében ez nem jelent megoldást. Viszont a probléma előbb-utóbb meddőséghez vezethet, szóval ördögi kör ez. Tünetei már csak későbbi stádiumban vannak, így általában mire észreveszik, a műtét sem sokat segíthet.

Öröm az ürömben, hogy nálam időben észrevették, de felkészített rá a doki, hogy várhatóan romlani fog az állapotom. Tanácsos lenne tehát mielőbb szülnöm, hiszen később lehet, hogy nem fogok tudni… Köszönöm a jó tanácsot, megfogadom, holnap már szülök is.

Akadt azonban egy jó hír is, mégpedig az hogy a méhemről jókat mondott a doki, szerinte teljesen rendben van, nem látja okát, hogy ez a méh ne tudna kihordani egy következő terhességet.

Fel a fejjel, irány előre, legközelebb sikerülnie kell.

2012. őszén, mikor még mindig nem sikerült pozitív tesztet produkálni, dokim azt tanácsolta forduljunk meddőségi ambulanciára. Egyszerűen azért, mert telik az idő, nincs eredmény, egyre stresszesebb leszek, ami egyre negatívabb hatással van a dolgok kimenetelére. Megbeszéltük, hogy nyílván teherbe tudok esni, hiszen eddig gond nélkül megtörtént, ő abban is hisz, hogy a méhem képes lesz megbirkózni a feladattal, bátorított, vágjunk bele. Ajánlott intézetet is, itt Budapesten. Egy olyan intézetet, ahol véleménye szerint nem a futószalag effektus van, mint a nagyoknál…

Nem állítom, hogy egyszerű volt megbírkóznom a gondolattal: meddőségi ambulanciára megyünk, tehát meddő vagyok.... Egy ideig minden zsigerem tiltakozott ellene, de végül megfogadtuk a tanácsát, elmentünk. Vittük az összes leletünket, ami csak volt, akkorra már súlya volt a dossziénak…

Egyetlen vizsgálat hiányzott, a férjem sperma vizsgálata. Eddig ilyent nem csináltunk, hiszen mindig könnyen teherbe estem, azt gondoltuk ezzel gond nem lehet. Hát meglepődtünk rendesen az eredményen, nem volt az annyira fényes. Nem volt nagyon rossz, de elég alacsony volt a spermaszám. Viszont cserébe jó minőségűek voltak. Az intézet orvosát idézve: „kicsi a bors, de erős”. Vettünk vitamint, 3 hónapig szedte, 3 hónap múlva az eredménye gyakorlatilag tökéletes lett, hurrá, indulhat az első inszemináció.

2011-re már többé-kevésbé talpra álltam, ám a menzeszem rendületlenül megjött minden hónapban… Áprilistól elkezdtem mérni a reggeli hőmet, ami azt mutatta, hogy van peteérésem, gyönyörűen látszott, hogy mikor. Ugyan picit rövidnek tűnt a luteális fázisom, ezzel párhuzamosan a ciklusaim is (24-25-26 naposak voltak), de új dokim szerint kicsit sem volt reménytelen a helyzet. Nyár környékén megejtettünk néhány clostylbegyt-es hónapot, eredmény: 0

Ekkor már KB 1 éve próbálkoztunk újra, eredménytelenül.

Szeptemberben orvosom javaslatára csináltunk egy petevezeték átjárhatósági vizsgálatot. Eredmény: jobb oldali petevezeték el van záródva, nem sikerült átfújni sem.

Kupaktanács, hogyan tovább?

Dokim azt tanácsolta, hogy próbáljunk meg egy műtétet, aminek 2 célja lenne:

• egyik, hogy műtéti úton megpróbálná megnyitni a petevezetéket
• másik, hogy picit benézne ő is a méhembe, szeretné saját szemével látni, hogy hogy is állunk, a korábbi műtét milyen nyomokat hagyott maga után.

A műtét az előzőhöz hasonlóan hystero és laporoscop kombinált lett volna. Beleegyeztünk.

Tervezgettük a műtét időpontját, amikor is egyszer arra döbbentem rá, hogy késik a menzeszem… Már 2-3 napja… Ugyan egy percig sem hittem, hogy állapotos lennék, hiszen, épp akkor derült ki, hogy az egyik petevezetékem el van záródva, ergo az esélyeim matematikailag feleződtek… Hát azért csináltam egy tesztet… No vajon mit mutatott? 2 csík, pozitív!!

Az ezt megelőző 1 évben sokat gondolkodtam azon, hogy vajon hogy fogom magam érezni legközelebb egy pozitív teszt láttán? Képes leszek-e örülni neki, vagy minden örömömet felülírja a félelem? Nem tudtam elképzelni az érzést…

Hát én örültem… Nagyon örültem, és ami a legfontosabb: baromi nyugodt voltam. Nem tudom, hogy ismeritek-e azt az érzést, amikor az ember valahonnan, mélyről, zsigerileg érzi, hogy ezúttal semmi baj nem lesz, minden a legnagyobb rendben, és ez egészen biztos! 2 év elteltével újra átéltem azt a fajta felfoghatatlan boldogságot, amit csak egyetlen dolog képes nyújtani: az „anya leszek” érzése!

Felhívtam dokimat, aki nagyon örült, és javasolta, hogy azonnal kezdjek el utrogestant használni. Így is lett. Egyben megbeszéltük az első UH időpontját, a terhesség 6. hetére.

2 héttel később, az UH-ra várva izgatottan ültünk a doki magánrendelőjében, már majdnem sorra kerültünk, mikor gondoltam kiszaladok még mosdóba előtte. (Nálam a terhesség legbiztosabb jele, a 0. pillanatban kezdődő gyakori vizelési inger….).

És most bocs a részletekért…: letolom a bugyim, hófehér tisztasági betét, szuper! WC fölé guggolok, pisi, bugyi, nadrág fel! Megfordulok lehúzni a wc-t, minden csupa vér…… Azt hittem elájulok. Tolom le újra a nadrágot, bugyit, a 2 másodperccel azelőtti hófehér tisztasági betét tele friss vérrel. Minden erőm elhagyott…. Alig tudtam kimenni a mosdóból.

Pár perccel később, már bent a dokinál, dől belőlem a vér. Néz UH-n, néma csöndben van. Nem lát szívhangot. Ez még önmagában nem lenne tragédia, lehet, hogy korai még a szívhang. De az amúgy szabályos petezsák nagyon közel van a méhszájhoz, szinte kizárt, hogy a vérzés ne sodorja le… Nem tud bíztatni semmi jóval.

Tanács: menjünk haza, szedjük össze a cuccomat, irány a kórház. Ő beszól előtte telefonon, várni fognak. Holnap reggel ott találkozunk, megnéz újra UH-n, aztán tovább gondoljuk a dolgot. Addig hátha csillapodik a vérzés, ha igen, akkor talán, de csak talán….

A vérzés nem csillapodott, egész éjszaka dőlt belőlem… Reggel a kórházban, ígéretéhez híven jött a dokim, mentünk UH-ra. A tegnapi szabályos petezsák aznapra szabálytalan lett, a diagnózis: missed ab, irány a műtő, következik a jól ismert műszeres befejezés.

Másnap hazamehettem. Rettenetesen dühös voltam…. Nem akartam elhinni, hogy megint ez történik, és semmire nincs magyarázat, senkit sem lehet számon kérni….

2011 Karácsony: ez az 5. karácsonyunk, amióta házasok vagyunk. Sose gondoltam, hogy ekkorra nem lesz már minimum 1, esetleg 2 gyermekünk. És ez a 3. olyan Karácsonyunk, amire egy veszteség nyomja rá a bélyegét. Az első vetélés is ez idő tájt történt még 2007-ben, aztán 2009-ben decemberre voltam kiírva Kislányunkkal, és most 2 évvel később, egy újabb vetéléssel mögöttünk, megint itt vagyunk, és még mindig csak ketten vagyunk.

1 évvel később, 2010 vége felé kezdtem újra magamra találni e tekintetben….

Elkezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy talán újra bele kell vágni, meg kell próbálni újra teherbe esni, talán most összejön. Elkezdtük a próbálkozást és vártuk a csodát, de az egyelőre nem jött.

Időközben újra orvos keresésbe kezdtem… A kórházban kiderítettem, hogy ki volt az az orvos, aki ügyeletben volt, mikor bekerültem. Ő ugyanis emberségből abszolút jelesre vizsgázott. Majd felkerestem a magánrendelésén, 1 évvel a történtek után. Megismert, tudta ki vagyok. Azóta is ő a „sima” nőgyógyászom, és továbbra is azt mondom, hogy ilyen emberséges orvossal még nem volt dolgom sosem.

2008 év végén belevágtunk egy építkezésbe. A tervek szerint 2009 nyárra készül el a házunk, beköltözünk. Úgy gondoltuk, addig nem próbálkozunk, sok lesz a stressz, a rohanás az építkezés miatt, Férjem szüleinél laktunk átmenetileg egy pici szobában 5 hónapig. Lényeg, előbb járjon le ez a ramazúri, aztán újra belevágunk a próbálkozásba.

Aztán mit ad Isten, márciusban késett a menzeszem… 2 nap késés után csináltam egy tesztet, pozitív lett!!! Alig hittem a szememnek. Nem is nagyon próbálkoztunk, sőt, elvileg vigyáztunk is… No, de azért sírni nem fogunk, sőőt. A nagy meglepetés, rácsodálkozás után jött az örömködés, ha így hát így, megoldjuk :)

Ez a terhesség teljesen normálisan indult. Éreztem ugyan apró szurkálásokat a méhem környékén, feszülést, ilyesmit, de az előző két terhességem során tapasztalt brutális fájdalomnak nyoma nem volt. 6. hét környékén UH, szívhang, minden szuper!

8. héten elkezdtem vérezni… Dokim hazaparancsolt feküdni + utrogestant írt fel.

2 hónapot voltam otthon, többnyire feküdtem. 2 hetente jártunk uh-ra, Gyermekünk szépen fejlődött. A 12. hétig érzelmi hullámvasúton ültünk, hol minden rendben volt, hol elöntött a vér. Ilyenkor mindig rohantunk be a kórházba. Volt, hogy bent tartottak megfigyelésre, volt, hogy hazaengedtek. Lényeg, végül minden rendben volt, és a 12. hét után végleg abbamaradtak a pánikkeltő vérzések. Közben genetikai vizsgálatokra mentünk, mindenhol mindent rendben találtak.

A 16. hét körül orvosom visszaengedett dolgozni. Irodában dolgozom, nem megerőltető, nem is stresszes, menjek csak nyugodtan, ha szeretnék, tudja, hogy otthon be lehet kattanni. Elmúlt a veszély, a terhesség biztosnak tűnik. Közben az is kiderült, hogy Kislányunk lesz, eszméletlenül boldogok voltunk, teljes szívünkből kislányra vágytunk. Eszternek fogják hívni.

A 18. héttől határozottan éreztem Kislányunk mozgását, az állapotom totálisan panaszmentes volt. Nyár volt, dagadt a lábam, de ez szóra sem érdemes mellékes tény.

2009. július 17-én, pénteken, a terhesség 21. hetében gyanús jelekre lettem figyelmes. Valami fura folyás indult meg. Az volt benne a fura, hogy sok volt, óráról órára egyre több. Nem tetszett a dolog… Próbáltam hívni a dokimat, nem értem el… Gondoltam biztos, ami biztos bemegyek a klinikára, nézzen rám valaki, nehogy gond legyen. Egy rezidens orvos vizsgált meg, közölte, hogy 2 ujjnyira nyitva a méhszáj, de azonnal idehívja a rangidős orvost, ő nem mer nekem erről többet mondani. Percek múlva ott termett a rangidős, éppen ügyeletes orvos. Ő is megvizsgált, és láttam az arcán, hogy nagy baj van. Igen, nyitva a méhszáj, és nem, nem ez a legnagyobb baj, mert normál esetben össze lehetne varrni, és ugyan szigorú fekvéssel, de akár egész sokáig kihordhatnám a babát. A nagy baj az, hogy a magzatburok kidudorodik a nyitott méhszájon, és azt nem lehet csak úgy visszatologatni. A következőt fogjuk tenni: meg se mozdulok, majd a beteghordozók átpakolnak másik ágyra. Az ágyat megemelik úgy, hogy a lábaim, a derekam magasan legyen, a fejem lefele. Ha 2-3 napig így leszek mozdulatlanul, talán, de csak talán szépen visszahúzódik a magzatburok, és akkor jöhet a méhszáj összevarrása. Addig még csak wc-re sem mehetek ki, kérjek ágytálat, ha dolgom van. Nem tudom leírni, elmondani azt a pánikot, amit éreztem. Derült égből villámcsapás. Pár órával azelőtt még semmi baj nem volt. Se görcs, se fájdalom, semmi…

Kérdezték ki az orvosom, mondtam, hogy kicsoda, és azt is, hogy egész délután próbáltam hívni, nem érem el. Később azt mondták, hogy ők elérték, már úton van befele a kórházba, nyugodjak meg, nemsokára itt lesz. Sosem ért be a kórházba… Azóta sem láttam. Illetve de, évekkel később, gyanítom ő nem ismert meg.

Az ügyeletes orvos, amikor csak tehette bejött hozzám, és ahány kérdésem csak volt, mindenre türelmesen válaszolt. Segített, ahogy csak tudott… Pokoli meleg volt, elintézte, hogy a szülőszobában maradjak éjszakára, mert ott van légkondi, jobban érzem majd magam. Éjszaka elkezdtem görcsölni. Ezerrel nyomták belém a magnéziumot. Reggel elköszönt tőlem az ügyeletes doki, mondta, hogy nagyon szorít nekem, tartsak ki. Felvittek a terhes patológiára, egy 5 ágyas szobában feküdtem, csupa 40. hetet már betöltött, bármelyik pillanatos kismama között. A görcsök erősödtek, és rám tört egy ismeretlen derékfájás is. Meg sem mozdulhattam, azért is rám szóltak, ha megpróbáltam picit féloldalasan feküdni, pedig az jól esett a derekamnak. Azt hittem a vacak ágy miatt fáj annyira a derekam. Aztán szép lassan leesett a tantusz…. Szülési fájdalmaim voltak. Egyre kétségbeesettebb lettem, egyre többet hívogattam a saját, fogadott orvosomat (igen, ő ugyanaz volt, aki a méhemet műtötte előző évben), de nem értem el, nem hívott vissza. Délután valamikor 5-6 óra körül elfolyt a magzatvíz. Levittek a szülőszobára. Gyors, de pokoli fájdalmas szülés volt. És nem a fizikai fájdalmak miatt… Kislányunk akkor kb 400 g-os lehetett. Esélye sem volt életben maradni :(

A szülést követően műtőbe vittek, be kellett fejezni műszeresen a dolgot.

Meg akartam halni. De tényleg. Egyetlen dologban bíztam: sosem ébredek fel az altatásból.

De felébredtem. Soha életemben nem éreztem ahhoz fogható fájdalmat. SOHA. Semmi sem mérhető ahhoz a tátongó űrhöz.

A kérdéseimre nem voltak válaszok. Senki nem tudta miért történt. A véremben ugyan emelkedett fehérvérsejt számot mutattak ki, ami utalhat fertőzésre, és az, bár nem törvényszerű, de beindíthatja a szülést. Túl sok a „ha”, ezek csak feltételezések voltak, bizonyítást semmi sem nyert. A boncolási jegyzőkönyv szerint Kislányunk teljesen egészséges volt.

Másnap hazaengedtek a kórházból. A házunk lassan készen állt a beköltözésre. De minden megváltozott… Minden elvesztette az értelmét. Én akkor így éreztem.

Következő héten, csütörtökön időpontom volt a kedves nőgyógyászomhoz, 22. heti rutin terhességi vizsgálatra. Komolyan fontolgattam, hogy elmegyek, és szemébe nézek az orvosnak, megkérdezem tőle, hogy mégis milyen embernek tartja magát. De nem fogjátok kitalálni, előtte nap felhívott az asszisztense, és lemondta az időpontot. Ugye azt mondanom sem kell, hogy nem ajánlott fel helyette másikat, pedig ugye ezt ilyenkor így illik, normál esetben. Gyanítom, pontosan tudták mi történt.

Nagyon sötét időszak következett, erről nem tudok bővebben írni. A házasságunk sok nehézséggel állt szemben, és én bizony néha úgy éreztem, ezeket nem fogjuk legyőzni. A Férjem egyetlen percig nem okolt engem a történtekért, nem bántott. De valahogy mégis, folyton egymáson vezettük le a dühünket, az elkeseredésünket.

Bő 1 évig nem tértem magamhoz. Elmentem pszichológushoz is, segített valamennyit, de nagy megváltást nem hozott a terápia. A felületes szemlélő azt hitte jól vagyok. De nem voltam. Komoly önértékelési zavarom lett, gyűlöltem minden kismamát, akit csak láttam, és valahányszor meghallottam, hogy valaki babát vár, összeomlottam… Márpedig sok ilyen hír érkezett akkoriban.

2009. december 3-ra voltan kiírva szülésre. Azt a Karácsonyt sem kívánom senkinek.

Eltelt hát a 2009-es év is.

2008 elején minden erőmmel azon voltam, hogy találjak egy olyan orvost, aki vállalja a műtétet, jó szakember, és végül, de nem utolsó sorban, emberileg is megüti azt a minimum szintet, amit elvárok, azaz partnernek kezel, beavat a dolgok menetében, konzultál velem/velünk, és nem csak szűk szavúan tájékoztat. Tudtam, hogy nagy a tét, baromira nem mindegy, hogy hogyan hajtják végre a műtétet.

Mindent bevetettük. Munkahelyem jó kapcsolatokat ápol a legkülönbözőbb orvosokkal, ennek köszönhetően jó pár helyen megfordultunk és konzultáltunk különböző szakemberekkel. És akkor jött a következő felvonás: minden doki mást mondott. Egyesek szerint valóban sövény az ami a méhemben van, míg mások szerint nem sövény az, hanem kétszarvú a méhem. És ez baromira nem mindegy, mert míg a sövény szerkezetileg kötőszövet, addig a kétszarvú méh üregét kettéosztó "fal" szintén méhfal, amit nem ajánlatos műteni, de nem is szükséges, mert szerkezetileg az méhizomzat, és képes a tágulásra, nem okozhat problémát. Küldözgettek ilyen-olyan ultrahangokra, sok volt a találgatás, végül az lett konklúzió, hogy mégis sövény ez, és uccu neki, meg kell műteni.

Csak egy apró szösszenet azokból az időkből: az egyik legnagyobb név a szakmában, a laparoszkópia és a hiszteroszkópia műtétek atyja, úgy bólintott rá a műtétemre, hogy előtte meg sem vizsgált, rá sem nézett a leleteimre, illetve a csodálatos 3 és 4D-s UH felvételekre sem. Az alapján, amit én 2 percben elmondtam az előzményekről, közölte, rendben, megműt, egyeztessek időpontot a titkárnőjével, találkozunk a műtéten, viszlát. Levegőt nem kaptam…. Te engem meg nem műtesz, az hétszentség… Milyen szakember az ilyen??? Éééés nem mellékesen protekciósok voltunk nála, el sem tudom képzelni, hogy az ilyen orvos hogy bánhat vajon egy "átlagos", utcáról beesett beteggel...??? Kiráz a hideg az ilyen "szakemberektől"!!!

Végül a SOTE II-n kötöttem ki, egy szintén jó nevű és jó kezű műtőorvos hírében álló dokinál. Nem voltam elájulva a stílusától: az a fajta búgó hangú, átható tekintetű férfiú, aki meg van győződve arról, hogy minden pácienséről azonnal leugrik a bugyi, ha ő ránéz, vagy megszólal.... Ki nem állhatom az ilyet, pláne ha nőgyógyász az illető! No, de úgy informáltak, hogy szakmai berkekben elismert, és gondoltam végül is csak ez számít.

A doki elmondta, hogy milyen lesz a műtét. Alapvetően hiszteroszkóp eszközzel fog műteni, de a biztonság kedvéért, lapar kamerákkal is bemennek, csak azért, hogy kívülről is nézzék a méhet, és nehogy átvágják. Az csak két pici lyukat fog jelenteni, ne izguljak, azzal nem műtenek, csak monitoroznak. A műtőeszköz a hystero lesz, hüvelyi úton.

Eljött a műtét napja, előző este befeküdtem, zajlott az előkészítés. Reggel beöntés, bódítás, méhnyak megnyitása, vártam, hogy vigyenek a műtőbe. Egyszer csak bejön a doki, közli, hogy éjszaka ügyeletes volt, és az osztályvezető főorvos ma reggel új szabályt hozott: aki éjszaka ügyeletben volt, az aznap nem műthet. Sajnálja, menjek haza, a műtét jövő héten lesz. Szuper.

Áááá, alig voltam ideges… Mit nekem…

Következő héten ismét befeküdtem, újabb előkészítést követően, ezúttal sikeresen műtőbe jutottam. Amikor magamhoz tértem, jött a pokol. Iszonyat fej-, és mellkasi fájdalom, légzési nehézségek. Hányinger, hányás, folytathatnám… Közben észreveszem, hogy az egyik lapar lyukból kilóg egy zacskó, valami ki van vezetve. Nem értem mi történt, elvileg ott csak kamerák voltak beküldve, mi a franc van??? Hívom a nővért, kérdezem, hogy mi van, ő sajnos nem tudja. Kértem szóljon a doktor úrnak, felébredtem, beszéljünk. Doktor úr sajnos elment, ma magánrendelése van, már nem is jön vissza. De akkor ki fogja elmondani nekem, hogy mi volt a műtéten?? Nem tudja, majd holnap, a doktor úr. Nem akartam hinni a fülemnek, pedig így lett…. Ugyan egész nap hívogattam a kedves doktor urat, de nem vette fel, és nem hívott vissza. Engem közben egész nap gyötörtek a fent részletezett fájdalmak, amire az altatóorvos azt mondta, hogy ez sajnos a visszaaltatás mellékhatása, nem tud segíteni rajtam, meg kell várni amíg elmúlik. Visszaaltatás?? Milyen visszaaltatás??? Majd holnap az orvosom elmondja, és ezzel faképnél hagyott. Senkinek nem kívánom azt a napot.

Másnap reggel mosolyogva megjelent Dr. Sármőr , majd felvéve drámai álarcát, tájékoztatni méltóztatott: a műtét nem sikerült. Nem tudtak bemenni a méhembe. Már nem emlékszem a pontos magyarázatra, lényeg, hogy nem tudtak, bár nagyon sokáig próbálta. Nem is volt bennem annyi altató, amennyi elég lett volna, állítólag felébredtem műtét közben, nem emlékszem??? Nem emlékeztem.... Ja, viszont jó híre is van! A bal petefészkemben észrevettek egy jókora cisztát, és ha már ott jártak, laparral kiműtötték. Ezért lóg ki belőlem a zacskó. Hurrá. Jogosan tenné fel bárki is a kérdést, hogy a műtét előtti UH rengetegen hogy a francos fenébe nem lehetett észrevenni egy ekkora cisztát? A kérdés jó, én is feltettem, a válasz rá egy vállvonás volt.

Még drámázott azon egy keveset, hogy mennyire megviselte őt ennek a műtétnek a sikertelensége, ő még így sosem járt, de nem voltam abban az állapotban, hogy az ő lelkét ápolgassam.

Lényeg a lényeg, ebből a műtétből előbb regenerálódni kell, ami 3 hónap, majd próbálkozunk egy újabbal, remélhetőleg az sikeres lesz, és be tudnak jutni a méhbe, valamint sikerül is kiszedni a gonosz sövényt.

Pár hónappal később:

Újabb műtét, láss csodát, ezúttal sikerült. Bejutottak, kiszedték a sövényt, minden rendben zajlott, az új méhem készen áll arra, hogy egy következő terhességet gond nélkül kihordjon. Persze előbb 6 hónap regenerálódás, majd utána kezdhetünk próbálkozni.

Eltelt a 2008-as év.

Esküvő, családtervezés ezerrel. Az élet szép, és én kimondhatatlanul boldog vagyok!

Júliusban volt az esküvőnk, tavasszal abbahagytam a fogamzásgátlót, hogy időben kiürüljön a szervezetemből, gondosan elmentem rákszűrésre, UH-ra, minden rendben, hajrá, jöhet a baba. Nászutunk alatt meg voltam győződve, hogy már teherbe is estem, de természetesen nem… Sem augusztusban, sem szeptemberben, sem októberben. Kezdtem megrémülni… „MÁR” 4 hónapja próbálkozunk, és még sehol semmi… Biztosan valami baj van. Mígnem a novemberi menzesz nem várt időpontja előtti napokban fura fájásokra lettem figyelmes alhasi tájékon. Ezek napról napra erősödtek, alig 2-3 nap alatt eljutottam oda, hogy fájdalomcsillapítókkal bírtam ki a napot. Az érzés nagyon is ismerős volt, félreismerhetetlenül az a bizonyos terhességi fájdalom. Csináltam egy tesztet, pozitív lett! Földöntúli boldogság, megkönnyebbülés, sikerült! Mégsem büntet a Sors, az Élet...

A fájdalmak ekkor is szörnyűek voltak, de lelkileg sokkal könnyebb volt őket elviselni. Nadrágot nem bírtam begombolni, a legbővebb nadrágok is szorítottak, az is fájt, ha csak hozzáért a hasamhoz. Nem baj, boldog voltam, anya leszek, család leszünk, csak ez számított.

Aztán eszembe jutott, amit 5 évvel korábban mondott a doki a fura, szív alakú méhemről, meg hogy az egyik fele fejletlenebb, és ha pont oda ágyazódik be a terhesség, akkor át kell ültetni. Reméltem, hogy erre nem kerül sor, azonnal kértem is időpontot UH-ra, hogy mielőbb tudjuk mivel állunk szemben.

Gyakorlatilag 6 hetes voltam, amikor elmentem az első UH-ra. Minden rendben, szabályos terhesség, már szívhang is van. Örülünk nagyon. Félve kérdezem a dokit, hogy mi a helyzet az üregekkel, „jó” üregben van-e a terhesség, nem kell-e átültetni? Néz rám totál megdöbbent arccal, ki mondta nekem ezt az emeletes baromságot??? Ön, doktor úr, 5 éve. Ő aztán biztosan nem, rosszul emlékszem. Nem emlékszem rosszul, ilyesmit nem ért félre az ember, de nem vitatkoztam vele, alázatosan elfogadtam, hogy igenis én vagyok a hülye, valamit félreérthettem. Lényeg: itt most minden rendben van, nincs olyan, hogy jó üreg, meg rossz üreg. 2 üreg van, ez tény, de mind a kettő képes a tágulásra, nem lesz semmi baj, ne parázzak. Aztán rákérdeztem a fájdalmakra, ezzel kapcsolatban a véleménye konzekvens volt, ez teljesen normális, hogy fáj, ezt bizony el kell viselni, fog ez még jobban is fájni. Hát jó… Nem baj, kibírom, erős vagyok. Boldog vagyok, boldogok vagyunk, gyermekünk lesz :)

Pár nap múlva elkezdtem enyhén vérezni… Felhívtam a dokit, külföldön van, 2 nap múlva lesz itthon, akkor tud fogadni. Húzzak haza szépen a munkából, és feküdjek, pihenjek. OK! Hazahúztam, feküdtem. A vérzés nem múlt el, picit még erősödött is. Azt hittem sosem telik le az a 2 nap. De nagy nehezen letelt, mentem a kórházba, ekkor már nagyon véreztem. Kétségbe voltam esve, biztos voltam benne, hogy elvetéltem. Megvizsgált, megnézett UH-val, minden rendben, ne aggódjak, van szívhang, a baba jól van, a MÁSIK üregből vérzek….. Alig akartam hinni a fülemnek. MÉGSEM vesztettük el, velünk van. Boldog voltam, nagyon! Menjek haza, pihenjek tovább, el fog múlni a vérzés. Hát hazamentem. Estére annyira durván véreztem, hogy komolyan attól féltem, ebből még nagy baj lehet. Nem mertem ismét felhívni a dokit. Egy barátunk elirányított a saját nőgyógyászához, aki éppen akkor este ügyeletes volt az István kórházban, azonnal fogadott. Már nem volt szívhang. Elvesztettük. És ha ez nem lett volna elég, néhány információval gazdagodtunk:

• amint megjelent a vérzés, azonnal progeszteron utánpótlást kellett volna kapnom, nem érti miért nem ezt javasolta az orvosom a pihenés mellett…. ha nem volt itthon, akkor is azt kellett volna mondania, hogy azonnal menjek be az ambulanciára
• durva vérzéssel semmilyen körülmények között nem engedhetett volna haza a kórházból, ez szabály, továbbá teljesen felfoghatatlan, hogy ekkor sem gondolt a progeszteron utánpótlásra

De mindez igazából teljesen mindegy, ugyanis:

• a méhem kétüregű állapotának a hivatalos definíciója: méhsövény. És nem, ez egyáltalán nem normális állapot, és nem, ilyen nagy sövénnyel esélye sem volt ennek a terhességnek (vagy egy bármikori másiknak sem).... ESÉLYE SEM! A sövény ugyanis kötőszövetből képződik, nem pedig izomból, mint a méh fala. A kötőszövet nem képes tágulni, mint az izom, és egy ekkora sövény a méhet magát sem engedi tágulni, ettől voltak az erőteljes fájdalmaim, amik mondanom sem kell a legkevésbé sem természetesek!
• a sövényt ki lehet műteni a méhből, ki is kell, mielőtt egy következő terhességet vállalnánk, mert ezzel a méhvel, így, szinte biztos, hogy nem lehetne kihordani.

Azt hittem mindez egy rossz álom… Összeomlottam. Kétségbeestem.

Korábbi orvosomhoz soha többé nem tértem vissza.

Új orvosom már csak ügyeleteket vállalt az Istvánban, épp egy magánklinikán (Róbert Károly) kezdett akkoriban dolgozni. Úgy éreztem benne megbízhatok, ráadásul elképesztően kedves, nyugodt volt, és ez akkoriban sokat jelentett nekem, mert ezer meg ezer kérdésem volt a témában. Kezdetben azt mondta, próbáljuk meg kivárni, hogy magától befejeződik-e a vetélés, mert elég fiatal terhességről volt szó, hátha nem kell műszeresen befejezni, az kíméletesebb megoldás lenne a méhemre nézve. Vártunk, vártunk, és vártunk. A heves vérzés 1-2 nap alatt abbamaradt, és nagyon enyhe, de folyamatos vérezgetés vette kezdetét. Összesen 5 hétig vártunk, már azt hittem megbolondulok, ha nem vetünk véget ennek az állapotnak. De a vérzés csak nem szűnt meg teljesen, végül mégis műszeres befejezés lett a vége, 2008 januárban.

Új orvosommal sokat beszéltünk a majdani méhműtét részleteiről, viszont a magánkórházra nem igazán volt pénzünk, így búcsút mondtunk egymásnak, és elkezdődött a kálváriánk az újabb orvos keresésében.

Így utólag, immár sok tapasztalattal a hátam mögött, persze én is látom, hogy hibáztam. Nem tájékozódtam körültekintően, mindent feltétel nélkül elhittem az orvosomnak. Nem mentem máshová, pedig azonnal azt kellett volna tennem. Ja, és így utólag, természetesen nem engedném, hogy 5 hétig hagyjanak vérezni. De, mint tudjak, utólag könnyű okosnak lenni. Kezdő voltam, és naiv, és tapasztalatlan.

Tavasszal ismertem meg a Férjem, és ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva, azonnal tudtam, hogy Őt szeretném Társamnak, életem párjának, gyermekeim apjának :) Mindig Rá vártam! És eljött... :)

Őszinte szeretnék lenni, ennek csak így van értelme, bár vélhetően a történet legeleje nem arat majd osztatlan sikert. Vállalom a kockázatot. Ez is hozzátartozik az életemhez, a storymhoz, hozzám tartozik.

A történetem 2002-re nyúlik vissza. Ekkor még nem ismertem a férjem, akkori párommal éltük közös életünk, küzdöttünk egy halálra ítélt kapcsolatban. 2002 nyarán az egyik menzeszem nagyon furán indult. Elkezdtem barnázni, de a vérzés nem indult be. Napokig… Cserébe egyre elviselhetetlenebb alhasi fájdalmak gyötörtek. Nem görcsök. Nagyon erős, határozott, éles fájások… Kapkodtam a fájdalomcsillapítókat, egyiket a másik után, csak azzal bírtam létezni. Szó szerint. Amikor ez az állapot már 1 hete tartott (vérzés még sehol, barnázás továbbra is + a fájdalmak), felhívtam a nőgyógyászomat (SOTE I.). Másnap már fogadott is, de kérte, hogy mielőtt odamegyek, csináljak egy terhességi tesztet. Na neee, gondoltam, ugyan már, dehogy vagyok én terhes… De bizony az voltam. 22 évesen, egy olyan férfitól, akiről tudtam, hogy nem akarom hozzákötni az életem, ennél többre, jobbra, másabbra vágyom. Jéghideg zuhany volt a felismerés, hogy az egész életem megváltozik, örökre összeköt majd bennünket egy gyerek, még akkor is, ha nem maradunk együtt. És nem, nem voltam felkészülve egy gyerekre. Nem akartam azt a gyereket, minden porcikám tiltakozott ellene. Sosem gondoltam volna, hogy valaha így fogok érezni, mert amióta csak az eszem tudom, mindig arra vágytam, hogy egyszer anya legyek. Akkor, abban a pillanatban is. Csak valahogy nem így, nem akkor, és nem ott, és különösen nem tőle… Bármennyire is fájt, mégis azonnal tudtam mit akarok: elvetetni azt a gyereket.

Így tehát másnap határozott szándékkal érkeztem a nőgyógyászhoz. Csinált egy hüvelyi ultrahangot, életemben először csináltak ilyent. Az alábbi dolgokat közölte velem: szabályos terhesség, szabálos petezsákkal, szívhang még ugyan nincs, az még korai. Viszont van egy érdekesség: két ürege van a méhemnek. Úgy képzeljem el, mint egy szív alakot, csak az egyik fele jóval kisebb, mint a másik, az fejletlenebb. Egy méhszáj, de két méhüreg. Kérdezem tőle, hogy ez mit is jelent pontosan? Azt mondja, születési rendellenesség, és bár okozhat ugyan később problémákat, ne aggódjak, alapvetően tudok majd vele gyereket szülni, amikor akarok. Majd még azt is hozzá tette - Isten bizony!-, hogy akkor lehet baj, ha majd egy, már várt terhesség a kisebb üregbe ágyazódik be. Ez esetben, egy műtéttel át lehet / át kell / ültetni a nagyobb üregbe, és minden megy szépen tovább. Az állam leesett, ilyesmiről még csak nem is hallottam sosem, de egy percig nem vontam kétségbe amit mondott, miért is tettem volna, ő az orvos, tudja mit beszél.

Aztán megbeszéltük az abortusz részleteit, a műtétre 2 héttel később, a terhesség 7. hetében került sor. A maradék 2 hétben a poklot megjártam, olyan fájdalmaim voltak. A legerősebb fájdalomcsillapítókon éltem, annyit beszedtem belőlük, hogy zombivá változtam, de nélkülük létezni sem bírtam. Doktorom erre közölte: ez teljesen normális, tágul a méh, nyúlnak a méhszalagok, az bizony fájdalommal járhat. Ugyan furcsálltam a dolgot, de továbbra is elhittem, amit mond, ő az orvos, én meg csak a nyomorult 22 éves lány, aki épp abortuszra készül, és közben folyton azon gondolkodik, hogy vajon milyen büntetést mér majd rá ezért egy szép napon a Sors, az Élet, az Úr, vagy bárki, aki rendelkezik a felsőbb hatalommal.

Eljött a műtét napja, minden problémamentes volt, felébredtem, a 3 hete tartó pokoli fájdalmak pedig megszűntek. Vége volt. Megkönnyebbültem, ez az igazság, nem szépítem.