Tegnap, október 6-án megtörtént a 7. beültetés. Gond nélkül felébredtek a fagyasztott embriók, mindkettőt visszakaptam, és megkezdődött a 2 hetes várakozás.

Beszélgettünk kicsit dokival, megkérdeztem tőle, hogy van-e bármilyen terve, ha esetleg ez sem sikerülne? Hogyan tervezzük meg a következőt, mit fogunk máshogy csinálni? Meg kell mondanom, hogy nem örültem  reakciójának. Nem tudott mondani semmi biztatót... Nem nézett a szemembe, zavartan elővett valami méregdrága vitamint, amit nem is lehet kapni egyelőre itthon, a gyártótól direktben lehet megvásárolni. És hogy ez elvileg jót tesz majd az endometriózisomnak.... Ezt csak azért nem értem, mert ő maga mondja az összes UH után, hogy tünetmentes vagyok, nem látja nyomát a kiújult endónak. Én ezt úgy értelmezem, hogy semmi ötlete nincs a továbbiakat illetően. Na mindegy, kivárjuk ki ezt a két hetet, nem akarom az ördögöt festeni a falra, meg hinni kell benne, hogy sikerülhet, meg bla-bla-bla...

Szóval csak pozitívan :)      

Hetedik..... El sem hiszem, hogy itt tartunk. Sokat hallani olyan párokról, akiknek 10-12. próbálkozásra jött össze, de amikor mi belevágtunk sosem gondoltam volna, hogy 3-4-nél tovább kell majd mennünk. 

De itt tartunk, ez a pillanat is eljött. Elröpült a nyár, és jelentem, tisztességgel felkészültem a szeptemberi futóversenyre, és le is futottam a kitűzött 9,4 km-es távot. Elképesztően nagy élmény volt, már most megvannak a következő célkitűzések - feltéve ha a bűvös 7-es sem jönne be. De be kell jönnie :) 2007.07.07-én kötöttünk házasságot, és azóta a hetesek valahogy mindenfelé elkísérnek bennünket. Bízom benne, hogy ez a mostani sem okoz majd csalódást.

Na, de a tények: ma vagyok a spontán ciklusom 11. napján. Reggel voltam UH-n, méhnyálkahártya remek, jobb oldalon pedig érlelődik 1 db tüsző, ami 16 mm-es. Doki számításai szerint csütörtökre időzíthetjük a tüszőrepedést, és az ezt követő 5. napon a maradék 2 db fagyasztott embrió beültetését. Azaz jövő hét kedden lesz a nagy nap. Ezúttal annyiban más a dolog, hogy nem kapok semmi, azaz SEMMI extra szurit, bogyót. Nem lesz pici rásegítő hormon, nem lesz szteroid a kilökődés ellen, nem lesz vérhígító sem. Gondolom Doki is úgy van vele, hogy korábban ennek már minden variációját kipróbáltuk, nem jött be semmi, próbáljunk meg egy fapados FET-et. Én a magam részéről nem bánom. Minél kevesebb a csinnadratta az ügy körül, talán annál természetesebben kezelem majd én is a folyamatot, ezzel együtt talán annál kevésbé élem bele magam a bődületes sikerbe, majd zuhanok újra a csalódottság poklába. Ilyen slendrián még sosem voltam, hogy legalább egy kis terhes vitamint, vagy folsavat ne szedtem volna az esemény előtt. De megmondom őszintén ezúttal eszembe sem jutott... Hát lássuk mit hoz így az október :) Állok elébe. 

Bárcsak jó hírekkel tudnék végre szolgálni... De nem... :(

Az áprilisi lombikból maradt 4 db (2x2) fagyasztott embriónk. Június elején pedig jelentkeztünk az Intézetben FET-re. A 8. ciklusnapon volt egy UH, ahol Doki megállapította, hogy minden pöpec, semmi akadálya a beültetésnek. Kaptam egy nagyon pici hormont (2 napnyi szuri mindössze - bagatell), és újdonságként Clexane injekciót, ami vérhígító. Több helyen olvastam már, hogy egyre gyakrabban része ez is a lombik protokollnak, én korábban sosem kaptam. Az is igaz, hogy elsősorban azok kapják, akik igazoltan valamilyen véralvadásos betegségben szenvednek (meglepően egész sokan), de kis dózisban egyre gyakrabban adják azoknak is, akiknél bár nem találtak semmi erre utaló jelet, mégis hátha van valami rejtett rendellenesség a háttérben, és pont ez fog hozzásegíteni a megtapadásban, a korai vetélés elkerülésében. Én ez utóbbi csoportba tartozom. Örültem is nagyon, hogy na végre valami újdonság! Hátha ez meghozza az áttörést.

Június 15-én volt a transzfer. A 2 kis sejtcsomó rendben felébredt, gyönyörűen beindultak az életfolyamatok, a biológus nagyon elégedett volt az eredménnyel. 

Transzfer után következett az 1 hét pihi, első 2 napban leginkább fekvés, majd szép lassan már nyugisan jövés-menés, semmi megterheléssel. Transzfer utáni 9. napon, azaz e hét szerdán már észleltem a kis barnás előjeleit a menzesznek. Persze én ilyenkor mindig tudom, hogy vége, ennyi volt. Tegnap elmentem azért a szokásos vérvételre, csak, hogy lássam, beindult-e egyáltalán valami. Eredmény meg is jött délutánra: HCG: <1, azaz nem sikerült, és még csak be sem indult semmi. Megint. 

Nem tudom hogyan tovább.... Persze van még egy beültetésre való embrió-csomagunk fagyasztva, és van még 2 további TB finanszírozott lombik lehetőségünk. De mindezek ellenére nem tudom hogyan tovább.... Elkeseredett vagyok, és csalódott, és kétségbeesett, és dühös, és reményvesztett, és minden... Tegnap azon kaptam magam, hogy már azok sikerét is fájdalommal veszem tudomásul, akik hozzánk hasonlóan küzdenek/küzdöttek.... Olvasok egy lombikbébi fórumot, ahol elkeserítően sok sorstársam van. Korábban mindenki sikerének nagyon tudtam örülni, mert ezek tartották bennem a lelket, táplálták a reményt. De most már ez is keserű öröm. Irigy, megkeseredett nő lettem, és utálom magam érte. Mert ez nem én vagyok. Ezzé váltam ebben a 8 éve tartó küzdelemben. És ki tudja milyen jellemtorzuláson megyek még keresztül, mire ennek a történetnek így vagy úgy, de vége lesz. FÉLEK.... Félek, hogy egyike leszek azon nőknek, aki végül nem tud gyermeket szülni, és egyike leszünk azok pároknak, akikre örökösen úgy néz majd szánakozva a társadalom, hogy na, ők azok, akiknek nem sikerült. Félek, hogy ezzel nem fogok megbirkózni, hogy ezt sosem fogom tudni elfogadni, és életem végéig kísérteni fog ennek a történetnek a kudarca. És félek attól, hogy összeroppanok, amikor majd az amúgy imádott húgomnak, vagy a férjem öccsének gyereke születik. Hogy nem fogom tudni őket szeretni.

Hát itt tartunk. 

Most jön egy kis pihenés, töltődés. 2 hét múlva elmegyünk nyaralni 2 hétre. Majd augusztusban még 1 hétre hazautazunk szüleimhez. Szeptemberben pedig szeretnék indulni életemben először egy futóversenyen. Mindig is nagyon rossz futó voltam, sosem hittem, hogy képes leszek valaha is többet lefutni egyhuzamban, mint 1 km-t. De képes vagyok rá:) Már 6 km-nél tartok, és nem tervezek leállni. Ezek is fontos dolgok. Minden fontos, ami örömmel tölt el, mert ezek nélkül  nem is érezném már magam "normális" embernek. No persze, a "normális" az igencsak relatív fogalom. 

Múlt hét csütörtökön elmentem vérvételre, és délutánra már meg is lett az eredmény. Az előző napi negatív teszt ezúttal sem csapott be. A HCG értékem 2,7 lett, nem sikerült az 5. lombikunk sem.

Nehéz elmondani mit érzek... Látszólag ez nem borított ki annyira, mint pl az előző. Pedig most aztán rengeteg, bizakodásra okot adó tényező volt. De ez csak a látszat. Elmondhatatlan az a fájdalom, amit ilyenkor érzek, és ez nem lesz jobb sosem. Nem lehet ehhez az érzéshez hozzászokni, akárhányadik alkalomról is legyen szó. Egyik nap még szép az Élet, boldogsággal tölt el minden apróság... a napsütés, a madárcsicsergés, a közelünkben pompázó repcemező valószínűtlen sárgája a lenyugvó Nap fényében. Aztán jön a zuhanás. Elképesztő sebességgel zuhanok a mélybe, ahol sötét van, és hideg, és az egész testemet, annak minden sejtjét átjárja a kín. Semmi sem nyújt vigaszt, csak imádott Férjem ölelése. Ha Ő nem lenne, bele tudnék halni ebbe a fájdalomba. De Ő ott van, és teszi a dolgát: ölel, simogat, és némán vigasztal. Köszönöm Neked Kedvesem, hogy VAGY! ♥

No, de szerencsére ez az állapot nem tart sokáig, eltelik pár nap, és enyhül a fájdalom, 1-2 hét múlva már tervezem a következő próbálkozást... Mindig így működöm, hajt az életösztön, és az anyai ösztön. Ezt a 2 hetet pedig csak túl kell élni valahogy.  

Ma vagyok a beültetés utáni 11. napon. És ma reggel teszteltem egy tökéletesen negatívat..... Még csak egy nyomorult szellemcsík sem jelent meg a teszten. Holnap reggel elmegyek laborba, HCG-t nézetni, délutánra meglesz az eredmény. Nem számítok semmi meglepetésre, az a helyzet....

Hát ez van. 5 sikertelen lombik, miután alig pár éve még teljesen lazán teherbe estem spontán módon is. Ki érti ezt??? Én nem!!!

Szombaton, azaz 4 napja megtörtént a beültetés. Végül 6 blasztocitánk maradt az 5. napra, ebből kettőt beültettek, 2*2 pedig ment a fagyasztóba későbbi próbálkozás céljából. Ez konkrétan szuper eredménynek számít, az előző próbálkozásokhoz képest meg különösen...

Azóta itthon vagyok, pihengetek. Első nap többnyire feküdtem, azóta azért kevésbé, de igyekszem szorgosan gyakorlni az édes semmittevést :-) Már lebarnult az arcom, jó szolgálatot tesz a nyugágy a kertben :-) Jól esik, mi tagadás:-)

Valahogy mintha kevésbé izgulnék, mint eddig. Egyszerűen nincs ráhatásom a végeredményre, és próbálom azt mantrázni, és persze elfogadni is, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

Jövő héten megyek már dolgozni, és valamikor a hét második felében (mondjuk csütörtökön) elmegyek egy vérvételre. Hát itt tartunk.

Tegnap, azaz a leszívást követő harmadik napon kellett telefonálnom újra megtudakolni, hogy mi van a mi kis szedercsíráinkkal, hányan vannak, hogy fejlődnek, mikor lesz a visszaültetés.

Hát nem kicsit voltam ideges.... Ráadásul mikor végre eljött a várva várt időpont a telefonálásra, akkor kb 10 percig foglalt volt a vonaluk, már azt hittem darabjaimra hullok. Na, de mikor végre felvették, a legmerészebb álmaiban is elképzelhetetlen mondat hagzott el: mind a tizenegyen megvannak, élnek és virulnak, szépen osztódnak! Szombaton, azaz 5 naposan lesz a beültetés, és maradnak fagyibabák is, remélhetőleg.

Fel nem foghattam egész nap a hallottakat, de nagyon boldog voltam!! :)

Bármi is lesz majd a végkimenetele ennek a próbálkozásnak, legalább kaptam/kaptunk végre nagyon sok örömöt és sikerélményt is, ami a korábbiakról nem mondható el. Ez persze nagyon messze van még egy tündéri gyerkőctől, de mindennek örülni kell :)

Holnap beültetés!

Időközben, a magyar költészet napján, azaz április 11-én betöltöttem a 35. életévem.

Korábban írtam már ezzel kapcsolatos gondolataimról, nem szeretném túlragozni. Csak annyit mondanék, hogy semmi sem változott, már ami az érzéseimet illeti. Egyetlen pillanatig nem érzem, hogy ha ez a próbálkozás most nem sikerülne, akkor fel tudnám adni. Nem állok még készen a feladásra, és ez biztos. És fogalmam nincs, hogy valaha is készen állok-e majd.

Attól azért egy picit megszeppentem, hogy átbillentem a harmincas éveim második blokkjába, azaz most már  közelebb vagyok a 40-hez, mint a 30-hoz... :) De hát ez az élet rendje. Gyermekünk pedig majd jön, amikor elérkezettnek véli a pillanatot.

Tegnap volt a petesejt leszívásom, hivatalos nevén punkció.

Ugye pont 1 héttel ezelőtt, UH-n Doki 3-4 nagy tüszőt látott, a többi kisebb volt, említésre sem méltó. El is keseredtem egy kicsit. Az is bántott, hogy kontroll UH-ra sem hívott vissza....

Na szóval tegnap az esélytelenek nyugalmával küzdöttük át magunkat a reggeli csúcsforgalmon Bp-en, és igyekeztünk eljutni időre az intézetbe. Nagyon optimista számításaim szerint 5 petesejtet reméltem, abba pedig bele sem mertem gondolni, hogy pl csak 3 lesz. Műtő, altatás, ébredés, nagyon enyhe fájdalom, -szinte szóra sem érdemes-, és az asszisztens szavai, hogy kérek-e fájdalomcsillapítót, mert nagyon sok lett a petesejt, biztosan fájok rendesen. Hirtelen azt sem tudtam eldönteni melyik világrészen vagyok, álmodok-e, vagy jól hallom, amit hallok?? Visszakérdeztem, hogy mennyi az a sok. Válasz: 13!!!!!!

Aztabetyár!! Na, hát erre aztán nem sok eséllyel fogadtam volna! 13???

Hát kértem egy fájdalomcsillapítót, úgy voltam vele, hogy a 13-nak kijár, de valójában kibírtam volna nélküle is. Aztán boldog mámorban fetrengtem még 1-2 órát, majd hazaengedtek, és otthon folytattam a fetrengést egész nap. Közben halkan ismételgettem magamban a 13-as számot, és még este is hitetlenkedve idéztem fel a nap eseményeit :)

Április 13, 13 db petesejt! Soha rosszabbat! :D

Ma betelefonáltam az intézetbe, 11 megtermékenyült, és szépen osztódnak. A tervek szerint szombaton, azaz 5 naposan kapok vissza belőlük kettőt, ha pedig többen maradnak, akkor a Kistesók mennek fagyasztóba, későbbi felhasználás céljából. Egyelőre itt tartunk, most 2 napnyi eseménytelenség következik. Közben ma reggel már megkezdődött a progeszteron pótlás Crinone gél, és Utrogestan hüvelytabletta formájában.

Mondanom sem kell rettentően boldog vagyok, de az elmúlt 8 év (Jézusom, ez tisztára politikai propaganda duma) megtanított arra, hogy óvatosan legyek boldog ebben a témában..., tehát inkább csak csöndben örömködök picit :)

A következő mérföldkő csütörtök lesz, akkor kell újra telefonálnom, hogy hogy állnak a sejtecskéink. Izgulunk, izgulunk rendesen! :)

1-2 érdekesség:

Egyrészt:nagyon furcsának találom, hogy annak ellenére, hogy most lett a valaha volt legtöbb petesejtem, most érzem a legjobban magam. Persze, érzem picit a petefészkeimet, de simán elvagyok fájdalomcsillapító nélkül, ami korábban elképzelhetetlen volt, minden levegővételnél belenyilallt a fájdalom az alhasamba. Most ehhez képest virulok! Ki érti ezt?

Másrészt: most már biztos vagyok benne, hogy előző lombiknál el lett cseszerintve az időzítés. Akkor 2-3 tüsző nagyon elhúzott a többiekhez képest, Doki aggódott is, hogy ha túl korán szívja le őket, akkor a kicsik nem lesznek beérve, ha túl későn, akkor addig eldurranhatnak. Végül bökött egy dátumot, de összesen 4 petesejtet sikerült kinyerni, pedig UH-n sok tüsző látszott. A 4-ből csak 2 termékenyült meg, ez arra enged következtetni, hogy mégiscsak elkéstünk a leszívással, és lehet, hogy ezek kisebb sejtek voltak... Nem a legfejlettebbek. Persze ez csak az én elmélkedésem, nem biztos, hogy így van, de erős a gyanúm... Különben mi magyarázná, hogy ugyanazzal a protokollal, ugyanazokkal a gyógyszerekkel most 3x olyan jók az eredményeim?

Ma vagyok a ciklusom 8. napján, és mögöttem van már 7 napnyi stimuláció.

Ma reggel voltam ultrahangon, és 4 db nagyobb tüszőt számolt össze Doki, a többiek kisebbek. Ő mindennel elégedett volt, nem is kell mennem újabb UH-ra. Péntekig tart még a stimuláció, szombat este mehet a tüszőrepesztő szuri, hétfőn, április 13-án pedig lesz a punkció, azaz petesejt leszívás. Arra számít, hogy minimum 4 petesejtnek lennie kell + nem kizárt, hogy a további tüszők is produkálnak addigra valamit.

És akkor hadd adjak hangot aggodalmaimnak. Dokim az egyik legjobb név ebben a szakmában, maximálisan megbízom benne, nem mellesleg csípem a stílusát, emberileg is kifogástalan. Az Intézet a legnagyobb nevű az országban. Szóval hátra kéne dőlnöm, és azt kéne mondanom, hogy minden úgy van jól, ahogy itt mondják nekem, ahogy csináljuk. És mégis hiányérzetem van. Nem értem például, hogy miért nincs a stimuláció alatt legalább 1 (bátorkodom megjegyezni a 2 sem lenne túlzás) vérvétel, amivel a hormonszintemet ellenőrzik, elkerülendő az esetleges túlstimulációt, annak minden durva következményével együtt.... Továbbá hogy lehet az, hogy egy egész lombik procedúrát végigcsinálunk 1, azaz 1 db ultrahanggal?? Tényleg így normális ez? Értek én mindent... Azt is, hogy kígyózik a sor a váróban, azt is, hogy minta értékű eredményt mutattam ma (?), de komolyan én lihegem túl ezt az egészet, amikor arra gondolok, hogy kissé ellazáskodjuk az eljárást? Előző intézményben 2 naponta jártam UH-ra, és bár a start pillanatában ott sem volt vérvétel, de menet közben egyszer igen, ami alapján eldöntötték mekkora dózissal fejezhetjük be stimut. Na persze mondhatjuk, hogy végül eredmény nélkül jöttünk el tőlük, 3 sikertelen próbálkozás után....

Ehhez hasonló aggályok gyötörnek ma, és őszintén szólva marhára utálom, hogy minden egyes lombikra jut valami aggodalmaskodás... Semmikor sem tudok nyugodt szívvel várakozni, hogy a méhnyálkahártyám vékonysága, hol a kevés tüsző szám, hol az "egyenlőtlenül nőnek a tüszők - nem jó ez így" megállapítás okoz fejfájást. Lehet, hogy velem van a baj, és én lihegem túl ezt az egész dolgot. Lehet... De mi van, ha nem?