Őszinte szeretnék lenni, ennek csak így van értelme, bár vélhetően a történet legeleje nem arat majd osztatlan sikert. Vállalom a kockázatot. Ez is hozzátartozik az életemhez, a storymhoz, hozzám tartozik.

A történetem 2002-re nyúlik vissza. Ekkor még nem ismertem a férjem, akkori párommal éltük közös életünk, küzdöttünk egy halálra ítélt kapcsolatban. 2002 nyarán az egyik menzeszem nagyon furán indult. Elkezdtem barnázni, de a vérzés nem indult be. Napokig… Cserébe egyre elviselhetetlenebb alhasi fájdalmak gyötörtek. Nem görcsök. Nagyon erős, határozott, éles fájások… Kapkodtam a fájdalomcsillapítókat, egyiket a másik után, csak azzal bírtam létezni. Szó szerint. Amikor ez az állapot már 1 hete tartott (vérzés még sehol, barnázás továbbra is + a fájdalmak), felhívtam a nőgyógyászomat (SOTE I.). Másnap már fogadott is, de kérte, hogy mielőtt odamegyek, csináljak egy terhességi tesztet. Na neee, gondoltam, ugyan már, dehogy vagyok én terhes… De bizony az voltam. 22 évesen, egy olyan férfitól, akiről tudtam, hogy nem akarom hozzákötni az életem, ennél többre, jobbra, másabbra vágyom. Jéghideg zuhany volt a felismerés, hogy az egész életem megváltozik, örökre összeköt majd bennünket egy gyerek, még akkor is, ha nem maradunk együtt. És nem, nem voltam felkészülve egy gyerekre. Nem akartam azt a gyereket, minden porcikám tiltakozott ellene. Sosem gondoltam volna, hogy valaha így fogok érezni, mert amióta csak az eszem tudom, mindig arra vágytam, hogy egyszer anya legyek. Akkor, abban a pillanatban is. Csak valahogy nem így, nem akkor, és nem ott, és különösen nem tőle… Bármennyire is fájt, mégis azonnal tudtam mit akarok: elvetetni azt a gyereket.

Így tehát másnap határozott szándékkal érkeztem a nőgyógyászhoz. Csinált egy hüvelyi ultrahangot, életemben először csináltak ilyent. Az alábbi dolgokat közölte velem: szabályos terhesség, szabálos petezsákkal, szívhang még ugyan nincs, az még korai. Viszont van egy érdekesség: két ürege van a méhemnek. Úgy képzeljem el, mint egy szív alakot, csak az egyik fele jóval kisebb, mint a másik, az fejletlenebb. Egy méhszáj, de két méhüreg. Kérdezem tőle, hogy ez mit is jelent pontosan? Azt mondja, születési rendellenesség, és bár okozhat ugyan később problémákat, ne aggódjak, alapvetően tudok majd vele gyereket szülni, amikor akarok. Majd még azt is hozzá tette - Isten bizony!-, hogy akkor lehet baj, ha majd egy, már várt terhesség a kisebb üregbe ágyazódik be. Ez esetben, egy műtéttel át lehet / át kell / ültetni a nagyobb üregbe, és minden megy szépen tovább. Az állam leesett, ilyesmiről még csak nem is hallottam sosem, de egy percig nem vontam kétségbe amit mondott, miért is tettem volna, ő az orvos, tudja mit beszél.

Aztán megbeszéltük az abortusz részleteit, a műtétre 2 héttel később, a terhesség 7. hetében került sor. A maradék 2 hétben a poklot megjártam, olyan fájdalmaim voltak. A legerősebb fájdalomcsillapítókon éltem, annyit beszedtem belőlük, hogy zombivá változtam, de nélkülük létezni sem bírtam. Doktorom erre közölte: ez teljesen normális, tágul a méh, nyúlnak a méhszalagok, az bizony fájdalommal járhat. Ugyan furcsálltam a dolgot, de továbbra is elhittem, amit mond, ő az orvos, én meg csak a nyomorult 22 éves lány, aki épp abortuszra készül, és közben folyton azon gondolkodik, hogy vajon milyen büntetést mér majd rá ezért egy szép napon a Sors, az Élet, az Úr, vagy bárki, aki rendelkezik a felsőbb hatalommal.

Eljött a műtét napja, minden problémamentes volt, felébredtem, a 3 hete tartó pokoli fájdalmak pedig megszűntek. Vége volt. Megkönnyebbültem, ez az igazság, nem szépítem.