Hát ez a pillanat is eljött.

Elstartoltunk az 5. lombik próbálkozásunkkal.

Hétfőn megjött a menzeszem. Kedden este elkezdtem a Suprefact injekciót szúrni. 4 napon keresztül, napi 0,5 ml. A Suprefact leállítja a saját ciklust, hogy aztán a hozzá adagolt hormon nulláról felépíthesse azt. A dokim ezt egyszerűen úgy magyarázta, hogy megnyomjuk a "reset" gombot.

Szerdán, azaz tegnap este elkezdtem szúrni a Gonal F-et is, ami felelős a szép, nagy tüszők fejlődéséért. A kezdő egység 225 NE (nemzetközi egység), ezt kapom 6 napon keresztül, majd ezt követi egy ultrahang jövő hét kedden, azaz a ciklusom 9. napján. Ekkor Doki már látni fogja, hogy elég szépen és elég szép számban fejlődnek-e a tüszők? Ennek megfelelően fogja majd növelni, csökkenteni, vagy esetleg megtartani a Gonal F adagot.

Hát itt tartunk most. A petesejtek leszívása legkorábban szerintem április 11-én, azaz a ciklusom 13. napján, vagy legkésőbb április 13-14-én, azaz a ciklusom 15-16. napján várható. Április 11-én van a szülinapom, remélem nem aznap lesz, más terveim vannak :) Apropo szülinap, ez lesz a bűvös 35., amiről már írtam korábban.... Dokinak is említettem az ezzel kapcsolatos fogadalmam, és mondtam neki viccesen, hogy adjon bele mindent, ezt most össze kell hoznunk. Felhúzott szemöldökkel vizslatott, hogy vajon komolyan gondolom-e? :)  

Ez az injekciózás mindig stresszes egy művelet. Legalábbis az elején... Az első pár napban fáj mikor beszúrom, fáj miközben nyomom befele, kicsit rosszul leszek utána, gyengeség, remegés tör rám. Meggyőződésem, hogy mindez pszichés, mert kb 3-4 nap alatt hozzászokom, és aztán megy mint a karikacsapás :) Nagy lépés ez az első inszeminációs próbálkozásokhoz képest. Akkor egyrészt nem mertem magamnak beadni, másrészt akkor is totál rosszul voltam, mikor más adta, emlékszem mekkora para volt az egész hadművelet. Pedig hol van az ehhez képest :) Örömmel konstatálom, hogy fejlődőképes vagyok. De bárcsak ne ezen kéne lemérnem...

Még 2 napnyi fogamzásgátló tabletta, majd pár nap múlva megjön a menzeszem, és április 1-én kezdődik az 5. lombikunk protokollja.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, tele vagyok optimizmussal, izgalommal. Várom, hogy minél előbb szurkálhassam magam, izgulhassak az UH-k előtt, vajon ezúttal hány tüsző lesz, hány petesejtet sikerül leszívni, marad-e fagyibaba, stb...

Annyira szeretnék hinni benne, hogy egyszer sikerülhet! De nem tudom, hogy hiszek-e? És azt sem tudom, hogy ez az érzés normális-e. Mert arról szó nincs, hogy feladtam volna... De kételkedem abban, hogy amit érzek, annak van-e még köze a hithez. Lehet-e még igazán, és tiszta szívből hinni közel 8 év sikertelenség után? Vagy csak reménykedni lehet? Ugyanaz-e egyáltalán a remény meg a hit?

Ilyen kérdések és ilyen érzések kavarognak bennem.

Bárhogyan is, a kapujában vagyunk egy újabb próbálkozásnak, tavasz van, és gyönyörűen süt a nap, a kertünkben kinyíltak a nárciszok, pompázik az aranyeső, jó időszak ez egy csodának, úgy érzem.

Tegnap színházban voltunk Férjemmel. Amíg ő elment parkolójegyet venni, én meg vártam az autónál, elhaladt mellettem egy terhes kismama. Dohányzott. Emberek néha annyira nem tudják, hogy mekkora csodának a részesei. Igen, azt hiszem általában fogalmunk sincs, hogy mennyi sok csodának vagyunk a részesei életünk során. Csak éppen minden nézőpont kérdése.

Örülök, hogy végre utolértem magam időben, és napi eseményekről írhatok. Biztosan eszembe fognak jutni még dolgok a múltból, és lesznek visszautalások, de a lényeget szerintem leírtam. Hol is tartunk most? Nos, januárban elmentünk a Férjemmel közösen terápiára. A munkám kapcsán szembehozott velem a Sors egy pszichiáter szakorvost, aki, bár régen nem praktizál orvosként, terápiákat még mindig tart, és főleg meddőséggel küzdő párokkal foglalkozik. Megbeszéltem a Férjemmel, hogy szeretném, ha elmennénk hozzá. Nem tudom, hogy fog-e majd segíteni bármit is, de ártani nem árthat, és úgy érzem segítség nélkül nem fog menni az elengedés. Nekem legalábbis nem. Próbáljuk hát ki.

Tehát most járunk erre a terápiára, kéthetente. Eddig háromszor voltunk. Történnek ott azért érdekes dolgok… Például a legutóbbi ülésen azt kérdezte P (nevezzük így a pszichiátert, terapeutát, ahogy tetszik), hogy elbúcsúztunk-e, vagy én elbúcsúztam-e bármelyik elvesztett magzatomtól, eltemettük-e a 21. héten megszült magzatot. "Nem" volt a válasz ezekre a kérdésekre, majd kifejtette, hogy pedig ez nagyon fontos. A temetés, legyen az bár rettentően teátrális, egyben egy elköszönés, elbúcsúzás, lezárás és a lelkünknek nagy szüksége van rá. Persze hosszasan boncolgattuk ezt a kérdést, és tulajdonképpen egészen logikusnak tűnik, amit mond, nem is értem hogy nem jutott ez eddig eszembe. Most tervezgetek a fejemben egy szertartást. Az első magzatomat nekem, egyedül kell elengednem, eltemetnem. A további hármat pedig azt szeretném, ha Férjemmel közösen csinálnánk. De még nem tudom, mikor fogom/fogjuk megtenni. Gyűjtenem kell hozzá egy kis erőt.

Aztán mi történt még? Februárban elmentem laborba. Egyrészt egy 3. napi hormonsort csináltattam, mert régen volt már ilyen utoljára. Hát nem örültem az eredménynek… A korábban mindig tökéletes hormon értékeim itt-ott megbicsaklottak. Nem tragikusak, még csak nem is rosszak. DE rosszabbak, mint másfél évvel ezelőtt. Csodák, ugyebár nincsenek. Nem leszünk fiatalabbak, és itt a kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy ebben a korban már minden év sokat számít(hat). Apropo… 1 hónap múlva 35 éves leszek. Hm…

De van ám jó hír is! Félve, rettegve, de csináltattam egy inzulinrezisztencia vizsgálatot is! Ugyebár szeptember óta nem szedem a gyógyszert. A diétát szinte semennyire sem tartom, annyi, hogy picit figyelek arra, hogy lehetőleg ne egyek sok cukorral, fehér liszttel készült terméket. De szó nincs szigorú étrendről, grammokra kimért szénhidrátokról. Ja, és nem mellesleg pár hónapja rendszeresen sportolok! Sok mindenre számítottam, de arra, hogy kiváló eredményt produkálok ezen a vizsgálaton, arra nem! Pedig így lett :) Soha nem volt még ilyen szép eredményem, és ez hatalmas örömmel tölt el!

Február elején voltunk Dokinkál, áprilisban lesz az 5. lombikunk. Ugyanaz a protokoll, annyi, hogy első perctől kezdve nagyobb dózisú hormonnal, mint legutóbb, úgy tűnik annyira mégsem jött be a 4-5 petesejtes változat!

Most épp szedem a fogamzásgátló tablettát március 26-ig, majd abbahagyom, és április 1-én kezdünk! Remélem jó ómen lesz ;)

Novembert írtunk már, mire –a ciklusomhoz igazodva- sorra került a következő, immár negyedik lombikunk. Ezt megelőzendő 2 hónapig fogamzásgátló tablettát kellett szednem, az új protokoll részeként. Kisebb dózisban kaptam a hormonokat, Dokinak az volt ugyanis a véleménye, hogy semmi szükség 8-12 petesejtre, elég nekünk 4-5 is, de azok fejlettek, erősek legyenek. A stimuláció megkezdése utáni első UH-n azonban kiderült, hogy nem túl szépen fejlődnek a tüszők, így végül mégis emelt dózist kaptam a továbbiakban. UH felvételen 8 tüszőt számoltunk, azonban leszívásnál kisebb sokkot kaptam, 4 petesejtem lett, a többi tüsző üres volt. 4-ből csak 2 termékenyült meg, ugye mondanom sem kell, hogy kezdett tetőfokára hágni a pánikhangulatom. Doki közölte, hogy 2 naposan ültetik vissza őket. Szomorú voltam. Előző intézményben folyton azt szajkózták, hogy legjobb 5 naposan beültetni őket, mert akkor már jó erősek, nagyobb esélyük van a megtapadásra. Erre most Doki arról győzköd, hogy higgyem el, nincsenek ezek jobb helyen sehol, mint az anyaméhben, nyugodjak meg, minden a legnagyobb rendben. Második napon visszakaptam mindkét Pöttömkét. És mit tehettem, bíztam Bennük. Egy lombikos fórumon, amit rendszeresen olvasgatok, éppen akkoriban maradt állapotos az egyik lány, szintén 2 napos blasztókkal, ez táplálta valamelyest bennem is a reményt. Következett a kritikus 14 nap…Az első 1 hétben fura érzéseim voltak. Korábban ilyen intenzíven talán egyszer sem éreztem, de most igenis voltak tüneteim, és nem pszichésen generáltam őket. Szurkált, feszült, puffadt a hasam, éjszakánként minden egyes másik oldalra fordulásra felébredtem, annyira éreztem a hasam… De 1 hét után kezdtek abbamaradni a tünetek. 9. napon teszteltem egyet, és mit ad Isten! Nagyon halványan ugyan, de megjelent a második csík! Utoljára 3 éve, 2011 októberében láttam ilyent, és nem tagadom, majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben. Csak azért nem volt felhőtlen az örömöm, mert ezúttal a beültetést követően kaptam egy olyan injekciót is, ami HCG hormont juttat a szervezetbe, ezzel is segítve a beágyazódást, megtapadást, és attól tartottam, hátha nem ürült ki kellően a szervezetemből, és azt mutatja a teszt. 2 nap múlva teszteltem egy újabbat, és titkon azt vártam, hogy erősödni fog a bűvös második csík. De nem erősödött, KB ugyanolyan volt, mint 2 nappal előtte…. Ezt követően minden nap teszteltem, a 14. napon végül egy szinte tökéletesen negatívat. Még aznap elmentem vérvételre is, az eredmény 12 körüli HCG-t mutatott, ami annyit jelent Doki szerint, hogy valami elindult. Elindult, de megállt. Nem az injekció volt, az 2-3 nap alatt tökéletesen kiürül a szervezetből.

És ekkor jött egy elég komoly megborulás, összeomlás. Talán egyik sem viselt meg ennyire, mint ez a mostani. Talán mert a halvány pozitív tesztek elhitették velem, hogy megtörténhet a csoda, talán mert bíztam az új protokollban, nem tudom. De ez a végeredményen mit sem változtatott: túl vagyunk a 4. sikertelen lombikon.

Istenem, vagy Bárki, aki rendelkezel fölöttünk, és kinek ereje hatalmas! Most adj erőt a folytatáshoz!

Bejelentkeztünk egy másik Intézetbe -a legnagyobb nevűbe az országban-, ott is a legjobbnak mondott orvoshoz. Júniusra volt időpontunk az első konzultációra. A doki szimpatikus volt, elmondtuk neki őszintén, hogy új gondolkodást várunk, új megközelítést, mert úgy érezzük, hogy az előző helyen rutinszerűen csinálták meg mindkét lombikot, el sem gondolkodtak azon, hogy valamit máshogy kéne... Alaposan átnézett minden leletet, és rettentően büszke voltam magamra, mert nem volt olyan vizsgálat, aminek az eredményével ne tudtam volna szolgálni. Persze ezen vizsgálatokat korábban soha, senki nem kérte, magamtól mentem utána, csináltattam meg őket. Megbeszéltük a protokollt, és azt, hogy októberben kezdünk! Nagyon izgatott voltam, és valami azt súgta, hogy jó helyen vagyunk, ez pedig meg fogja hozni a sikert.

Történt azonban egy érdekesség. Inzulinos leleteim kapcsán Új Doki is azt közölte, hogy nem vagyok inzulinrezisztens, bízzak benne, semmi bajom. És megkért, hogy hagyjam abba a gyógyszer szedését legkésőbb a lombik protokoll megkezdése előtt 1 hónappal. Nem állítom, hogy jó szívvel, de hallgattam rá, szeptemberig szedtem a gyógyszert és ekkor abbahagytam

Nem tudom hogy van ez, de én rettentő várakozó, izgatott, reményteli állapotba bírom magam hozni minden lombikra. Ezúttal sem volt másképp. Ugyanaz az intézet, ugyanaz a protokoll, mint először. Hurrá optimizmus, három a magyar igazság! Kiderítettem, hogy már itthon is kapható egy progeszteron injekció, megbeszéltem a dokival, hogy beültetés után hadd kapjam azt, jobban megbíztam benne, úgy képzeltem az tuti 100% felszívódik, nem úgy, mint a másik mint a kis hüvelykúpok. Emlékeim szerint 8 petesejtet szívtak le, szintén az 5. napig próbálták volna elvinni őket, de a 3. napon már csak 4 volt életképes közülük, így visszakaptam belőlük a két legszebbet. Ekkor már nem dilemmáztunk az 1 vagy 2 db beültetés kérdésén, mint első alkalommal. Világos volt számunkra, hogy nem eszik olyan forrón a kását, nem "fenyeget komolyan annak a veszélye", hogy mindkettő megtapadjon. Az 5. napra nem maradt életben egyetlen sejt sem, nem volt kit/mit lefagyasztatnunk… :(

Megkezdődött a szokásos visszaszámlálás, és a 34. születésnapomon, a beültetés utáni 12. napon teszteltem egy jó nagy negatívat. Bíztam benne, hogy hátha csak túl korán teszteltem, várnom kellett volna még 1-2 napot, de a lelkem mélyén tisztában voltam az eredménnyel. És délutánra megjelent ennek első kézzelfogható bizonyítéka is, a gyűlölt barnázgatás. Már szinte rutinszerűen másnap vérvétel, délutánra eredmény: HCG: 5. Ez KB pont annyi, mintha 0 lenne, azaz semmi. Talán jelzi, hogy volt valami kis beágyazódás-próbálkozás, de semmi több.

Nem sikerült a harmadik lombik sem, és ezen a ponton, bevallom nőiesen elkezdtem pánikba esni. Korábban azt gondoltam, hogy 35. éves koromig leszek hajlandó ezt csinálni, aztán el kell engedni, fel kell adni. Nem szólhatnak az „utolsó fiatal éveim” egy kétségbeesett kapálózásról, egy reménytelen küzdelemről. Nem szólhat a házasságunk első 10-15 éve a csalódások tömkelegéről, és végül, de nem utolsó sorban, nem akarok 40 évesen anya lenni, bármennyire is trendi ez manapság. Ráadásul a Férjem 9 évvel idősebb nálam, Őt sem tehetem 50 évesen apává. Valahogy így gondolkodtam korábban. De az évek kegyetlenül repülnek, a gyermek utáni vágy nem csökken, a kétségbeesett kapálózás pedig egyre erősebb. Én pedig ott álltam a betöltött 34 évemmel, közel 7 év próbálkozással, 3 vetéléssel és 3 sikertelen lombikkal a hátam mögött és rádöbbentem, hogy ha tartani akarom magam a korábbi elképzelésemhez, akkor 1 évünk maradt hátra. Persze sejtettem, hogy az elképzelésnek annyi, ez a küzdelem nem fog véget érni 1 év múlva, hacsak addig meg nem születik várva várt Gyermekünk.

Januárban visszamentünk az Intézetbe FET-re. Első nekifutásra nem sikerült a beültetés, mert a méhnyálkahártyám elégtelen minősítést kapott. Következő ciklusban kaptam egy kis hormonális rásegítést, sokkal lazábbat, mint egy normál lombiknál, de a méhnyálkahártyám elérte a hőn áhított 8-9-10 mm-t – nem emlékszem már pontosan-. Visszakaptam picurkákat, jött hozzá az ilyenkor szokásos progeszteron utánpótlás nagy dózisban és megkezdődött a két hetes visszaszámlálás. Az előző lombikhoz hasonlóan azonban nem húztuk ki a 14. napig… 10. nap környékén beindult a barnázgatás… Másnap labor, vérvétel, délutánra eredmény: HCG <1, azaz nincs terhesség. Nem sikerült a második próbálkozás sem. Szétdurrant egy újabb remény lufi. Ez van. Lehet sírni, keseregni bátran pár napot, aztán talpra kell állni, és menni tovább az úton. Talán a következő.

2013 szeptembere terveztük a fagyasztóban lévő két kis tesó magunkhoz vételét, azaz a fagyasztott embrió transzfert (FET). Valójában azonban az történt, hogy egész évben dédelgettünk egy álmot, és augusztusban úgy határoztunk, hogy megvalósítjuk, még ha ezért cserébe el is kell halasztanunk a tervezett beültetést. Ez az álom pedig egy utazás volt. Ázsiába, letűnt civilizációk nyomába, valamint fehér homokos tengerpartra. Augusztusban megvettük a repjegyeket, és izgalommal vártuk a decemberi utazást. A lombik projekt pedig januárig pihentetve lett, és ezzel kapcsolatban el kell mondanom valamit. Nagyon régen éreztem magam ennyire könnyednek, felszabadultnak. A lelkemnek vitathatatlanul jót tett ez a kis szünet, persze tudom, hogy ehhez nagyban hozzájárult az utazás előtti/körüli izgalom is. Az út csodás volt, életre szóló élmény, hálás vagyok a sorsnak, amiért részese lehettem egy ilyen élménynek

Először még 2012-ben, a teljes körű kivizsgálások keretében nézték a cukor- és inzulinműködésem. Akkoriban teljesen rendben találtak mindent. A sikertelen lombik után azonban újra elkezdtem kutakodni, úgy éreztem találnom kell valamit, ami eddig senkinek nem jutott még eszébe, de ami magyarázattal szolgálna a sikertelenségre. Akkoriban sokat olvastam a rettegett inzulinrezisztenciáról, így gondoltam megnézetem újra, elmentem hát laborba. Az eredmény meglepő lett. Magasabb volt a terhelt inzulin értékem, mint 1 évvel korábban. Orvosaim azonban csak legyintettek rá, azt mondták, hogy az IR nem ilyen értékekkel párosul, ne foglalkozzak vele, semmi bajom. Konzultáltam egy diabetológus és egy endokrin orvossal is. Végül az endokrin orvos tanácsára, elkezdtem gyógyszert szedni rá, és volt néhány gyenge próbálkozásom a diétával is, de bevallom, ebbe sorozatosan beletört a bicskám. Végül 1,5 évig szedtem a gyógyszert, néhány havonta újra megcsináltattam a labort, de az értékek nem javultak, sőt tulajdonképpen tovább romlottak. 2014 elején elmentem dietetikus tanácsadásra is, mindent beleadtam, hogy a diétát maximálisan betartsam, de nagy szenvedés volt… Nem tagadom, imádok enni, imádok sütni, főzni… A valóság az, hogy van néhány plusz kiló rajtam, de a BMI indexem normál, nyílván a mai trendeknek megfelelően csinosabb lennék -5 kg-al, de szó nincs arról, hogy kövér/túlsúlyos/elhízott kategóriába kellene magam sorolni. Kínkeserves volt a diéta, de becsülettel csináltam. Lefogytam 1-2 kg-ot, de drámai változás nem állt be, sem a testsúlyom, sem az terhelt inzulinom értékeit illetően. Tanácstalan voltam. És a legszomorúbb az egészben az volt, hogy valójában fogalmam sem volt róla, hogy akkor most inzulin rezisztens vagyok-e vagy sem….? Éljen az egészségügy.

Az első lombikot nagy várakozás előzte meg. Valami belső meggyőződés elhitette velem, hogy azon kevesek közé tartozunk, akiknek ez elsőre sikerülni fog, egyszerűen más verzió fel sem merült.

Ismét jól reagáltam a hormonokra, 12 petesejtem ért be, ebből 10 meg is termékenyült a lombikban. Az intézmény, ahová akkoriban jártunk azt a protokollt követte, hogy a petesejtek számától és minőségétől függően igyekeztek az 5. napig a lombikban érlelni őket, és akkor visszahelyezni az anyaméhbe. Esetünkben az történt, hogy a 3. napon a 10 megtermékenyített sejtből már csak 5 élt, és osztódott. Ekkor úgy döntöttek az orvosok, hogy nem merik vállalni a kockázatot a további várakozással, berendeltek beültetésre. Megbeszéltük, hogy csak 1 embriót kapok vissza, tekintettel a többször műtött méhem állapotára, nem lenne ugyanis szerencsés egy ikerterhesség. (Micsoda optimizmus…)

A megmaradt 4 embriót tovább vitték, és 2 belőlük el is jutott az 5. napig, ekkor lefagyasztották őket egy későbbi próbálkozás céljából.

És ekkor megkezdődött az idegtépő várakozás, 2 hét múlva várható az eredmény. Kaptam progeszteron utánpótlást, az volt az orvosi utasítás, hogy a beültetés után 2 héttel teszteljek: ha pozitív örülünk, ha negatív, akkor abbahagyhatom a progeszteront, hogy megjöhessen a nem várt menstruáció.

Beültetés után 9 nappal azonban elkezdtem barnázgatni… Tudtam, hogy ez sok jót nem jelenthet, így másnap elmentem egy vérvételre, ami estére meghozta a minden kétséget kizáró eredményt: nem sikerült. Még csak be sem indult semmiféle beágyazódás, a hcg-m 0,1 alatti értéket mutatott…

Hát, volt nagy sírás-rívás, kiborulás, gyász, értetlenség. De válaszokat ilyenkor nem kap az ember… Az orvosok úgy szoktak fogalmazni, hogy az ő tudásuk a beültetésig terjed. Onnantól semmi ráhatásuk nincs az eseményekre, és nem is tudják soha megmondani, hogy kinek miért nem sikerül. És arra sincs válasz, hogy az én szervezetem miért nem húzta ki ama bizonyos tankönyvi 14. napig, hogy lehet az, hogy a jelentős progeszteron-adagolás mellett a 9. napon (a ciklusom kb 28-30. napján) rendületlenül felüti fejét a menstruáció.

Megbeszéltük, hogy kihagyunk pár hónapot, pihenni kell a szervezetnek, hagyni kell helyreállni a hormonrendszert, és valamikor ősszel visszatérünk „elhozni” a fagyasztóban lévő tesókat