Pontosan egy éve, ez idő tájt egy újabb álom véget ért. A zsigereimben érzek minden fájdalmat, rettegést. És nem enyhül. Néha talán... Picit. De jelentősen nem. Elmúlik valaha ez az érzés? 

Sok minden történt ebben az 1 évben és sok minden nem történt. Nem estem például újra teherbe és nem mentünk lombikra. De megcsináltunk egy rakat újabb vizsgálatot, és dr. Fülöp Vilmos próbálja megválaszolni hogy van-e esélyem egyáltalán egy következő várandóság kihordására. Aztán tovább haladtunk az örökbefogadás kérdéskörében, jelentkeztünk alapítványoknál, eljárunk azok rendezvényeire és várunk a sorunkra. Aztán 1 hónap múlva megszületik Húgom kisfia, akit nagyon várok, de akinek az érkezése elképesztő viharokat kavart és néha még mindig kavar a lelkemben. 

Néha robotként, máskor bizakodva, olykor elkeseredetten, reményvesztetten de megyünk tovább az úton, ami nekünk rendeltetett.

Bárhogyan is, de még nem adtuk fel, nagyon várunk Rád!

Lakásunkban a nappalin kívül 3 kisebb szoba van. Egyiket hálószobának használjuk, másik amolyan dolgozó, illetve vendégszoba. A harmadik gyakorlatilag üresen áll, amióta ideköltöztünk azt várja, hogy megérkezzen a lakója. Ő lenne a gyermekszoba. Pillanatnyilag ruhaszárító, vasalóállvány és ehhez hasonló dolgok birtokolják. Tegnap reggel belépett a Férjem ebbe a szobába és onnan valamit kiszólt nekem. Mivel -kivételesen- üres volt a ruhaszárító állvány visszhangzott a szoba a hangjától. Beleborzongtam… Ugye nem lesz mindig ennyire kézzel fogható az űr abban a szobában? 9 éve várjuk a csodát, kimondani is sok. Pontosan 9 évvel ezelőtt, novemberben, az első terhességem alatt még azt hittük hamarosan szülők leszünk. 

1 hónappal és 1 héttel az események után, ma végre megkaptam a szövettani leletet. És ezzel együtt a végső kegyelemdöfést is. Egészséges kisfiú volt, semmilyen genetikai probléma nem állapítható meg, ami a vetélést indokolná. Ez annyit jelent, hogy kizárásos alapon a méhem okolható mindenért. Nem képes a tágulásra az ismert születési rendellenesség miatt.

Alig érzem csöppet selejtesnek, és nyomorultnak magam.... Valószínűleg sosem lesz saját gyermekem....

Megpróbálhatjuk még egyszer, szigorú fekvés, méhszájgyűrű, brutál mennyiségű izomlazító kíséretében, de senki nem garantálja a sikert. 

Már ha egyáltalán összejön még egyszer...

Nem tudom mi lesz, teljes csődben a lelkiállapotom...

16 + 2....... Ezúttal ennyi időt kaptunk...... És mindennek vége...... Újra és újra...... Egy örök körforgás......

Ma egy hete, minden különösebb előzmény nélkül elöntött a magzatvíz. Sokkot kaptam. Mentő, kórház, vizsgálat, ultrahang. Nincs magzatvíz. Külső méhszáj 1 ujjnyira nyitva. A magzat még él. Orvosok javaslata, hogy azonnal indítsuk be a szülést. Én sírva könyörgök, hogy ne tegyék, adjunk egy esélyt Neki. Megkapjuk az esélyt. Másnapig. Rengeteg folyadék, antibiotikum, és 1% esély, hogy másnap is él majd a baba és termelődött egy kis magzatvíz. Elkezdek bizakodni, kapaszkodok az 1%-ba, pedig tudom, hogy ez csak egy matematikai esély...

Másnap reggel 9-kor UH, és lesújt ránk a végső ítélet: továbbra sincs magzatvíz, és a baba már nem él. Elvesztettük. Meghalt. 

Tágítás, szülés/vetélés beindítása. Ebben a korban már nem csinálnak abortuszt, mert csontjai vannak a magzatnak, sérülést okozhatnak a méhben. Órákig csak fekszem, sehol semmi, majd elkezdek görcsölgetni. Előbb csak picit, aztán jobban, aztán nagyon, aztán észreveszem, hogy szabályos 5 perces fájásaim vannak. 2 órával később megszületik a halott magzatom. Meg akarom nézni. Észtert nem néztem meg, azóta is bánom. Biztos vagyok benne? Igen, abszolút. Megmutatják. Nagyon pici. És nem úgy néz ki, mint egy kisbaba. És kisfiú.

Műtő, altatás, műszeres befejezés, kitakarítás. Felébredek, csönd van, már nincs semmi fizikai fájdalmam. Ül mellettem a Férjem, szorítja a kezem, és félt az összeomlástól. A lelkem darabokban. Megsemmisültem. Üres vagyok. Belepusztulok. Nem létezik, hogy ezt ki lehet bírni még egyszer. Soha többé nem vállalunk újabb terhességet - zokogom, Ő pedig elfogadja, minden úgy lesz, ahogy szeretném. Egész nap sírok. Simogatom a hasam, nem hiszem el, hogy vége. Pedig vége. Nincs tovább. 

Másnap hazamegyünk a kórházból. Férjem mindent eltüntetett, ami a terhességre emlékeztetne: a vitaminok, a ruhák, az olaj, amivel a pocakom kenegettem, a terhességi tesztek. Minden eltűnt. Nem is létezett az elmúlt 3 hónap, igaz se volt. Jó lenne ezt elhinni, talán akkor kevésbé fájna. 

Telnek a napok. Minden nap kicsit kevesebbet sírok. Ő ott áll mellettem, éjjel-nappal a támaszom, Nélküle sehol se lennék. Eddig is sejtettem, de most már tudom, hogy Ő a legeslegjobb Férj a világon. És legjobb Apa lett volna. Ha kicsit kegyesebb hozzá, hozzánk a sors. De nem kegyes. És hogy miért nem, arra nincsenek válaszok. Keressük őket, keresik az orvosok is, de az a legvalószínűbb, hogy nem lesznek egyértelmű válaszok. Közben már elkezdünk előre nézni, tervezünk. Azon kapom magam, hogy fogadalmammal ellentétben már azon kattog az agyam, hogy legközelebb mit csinálok majd másképp. Aztán persze eszembe jut, hogy talán nem lesz több legközelebb. Erre az esélyre is csaknem 5 évet vártunk. 

Csak egy dolog biztos: nem tudom hogyan tovább.

Ég Veled Kisfiam!

Hát ezt is megértük...

5 hete ilyenkor alig-alig mertem remélni. Túl vagyunk az első trimeszteren, abbamaradt a vérzés, visszatértem dolgozni. A napokban voltunk a kombinált vizsgálaton, meglepően jó eredményt kaptunk. 36 éves korom ellenére 1: 4200 a számított Down-kór kockázatom, már ha ez mond bárkinek is bármit :)

Kicsit megnyugodtunk, de magamat/magunkat ismerve nem fog ez tovább tartani 1 hétnél... És most 1 hónapig nincs újabb vizsgálat, nincs újabb UH. Kihívás lesz nyugodtnak maradni, de nagyon igyekszünk!

Közben meg néhányan már tudjak a környezetemben a hírt (sokáig már nem is tudom titkolni, szerintem nagyon látszik...). Nagyon megható mindenki reakciója, aki tudja, hogy min mentünk keresztül eddig. Korábban valahányszor olvastam az ehhez hasonló csodának számító történeteket, mindig dühös lettem. Mindig úgy éreztem, hogy csodák csak másokkal történnek. És most a mi történetünk vált egy kis csodává. Jó érzés nagyon :)

Na persze a nagy csodára várunk még... Pontosan 6 hónapot.

Történt velünk márciusban, hogy huszadika környékén vártuk a menzeszem, hogy elindíthassunk egy inszeminációt. Májusban ugye lombik, de addig is - ha belefér - legalább 1 inszemet javasolt a doki.

Vártunk, vártunk türelmesen, 1 nap késés, 2 nap késés, 3 nap késés, közben egy kis barnázás, menzesz meg sehol… 4 nap késés után gondoltam egy merészet és vettem egy tesztet. És IGEN, az történt, amire legmerészebb álmomban sem számítottam… Halvány POZITÍV lett. Álltam ledöbbenve, nem akartam elhinni. Utoljára 4,5 éve láttunk ilyent, közben végigcsináltunk 7 lombikot úgy, hogy a sikernek még csak a közelébe se jutottunk. És március 23-án reggel egy halvány pozitív tesztet tartottam a kezemben J Természetesen rutinos lombikosként, no meg rutinos vetélőként (sajnos), azonnal elkezdtem Utrogestan-t használni, persze egyeztetve a nőgyógyászommal. Kértem időpontot első UH-ra, április 13-ra kaptam. Az még 3 hét… 3 hét feszült várakozás. Azt hittem sosem jön el.

De eljött. Ekkor 7 hetes és 3 napos volt a terhességem és az UH-n mindent rendben talált Doki. Jó helyre van beágyazódva, van szívhang, mérete pedig pont a korának megfelelő. Földöntúli boldogság :)

Másnap elmondtuk a szűk családnak az örömhírt. Mindenki nagyon örül, mindenki nagyon drukkol nekünk. Majd este, derült égből villámcsapásként elöntött a vér. Minden összeomlott egy másodperc leforgása alatt. Nem akartuk elhinni, hogy megint ez történik velünk…. Düh, kétségbeesés, pánik. Azonnal hívtam Dokit, aki azonnal fogadott, csinált egy UH-t és legnagyobb meglepetésünkre az embrióval minden rendben. Egy hematóma volt a méhemben, az ürült ki. Doki persze azonnali fekvést rendelt el, és elhangzott a kegyetlen ítélet. A következő napokban minden eldől. Ha a vérzés csillapodik, majd szép lassan abbamarad, akkor valószínűleg nem lesz gond. Ha azonban felerősödik, akkor valószínűleg magával sodorja majd az embriót, és ismét elvetélek. Szóval szigorú fekvés, rengeteg magnézium, még több progeszteron, és várjuk az ügy kimenetelét.

Hatodik napja fekszem itthon. A vérzés 1 nap alatt elmúlt, másnap volt még egy nagyon kevés, azóta gyakorlatilag semmi, néha egy kis barnázás.

Tegnap már épp újra kezdtem hinni, boldog lenni, és tervezgetni…

Hajnali 4-kor felkelek, kitámolygok mosdóba, és mit látok? Ismét vér. Nem sok és nem nagyon, de vér. Kiborultam. Reggelre elmúlt, azóta újra semmi. De mikor lehet megnyugodni?? Soha. Csak ha novemberben megszületik a kisfiúnk vagy a kislányunk. Egész addig nem lehet elbízni magunkat egyetlen pillanatra sem. És ez szörnyű. Miért nem jár ki nekünk egy boldog, kiegyensúlyozott várandóság???   

Lassan telnek a napok. Ma 4 hete tudjuk, hogy terhes vagyok. Ha sikerül kihordani végig ezt a terhességet az még 32 hét, azaz 8x ennyi idő. El sem tudom képzelni hogy ne kattanjak be, ha ez az érzelmi hullámvasút kíséri majd végig az utunkat.

És nem szeretnék hálátlannak tűnni a Sorssal szemben. Nagyon is hálás vagyok amiért ez a csoda ismét megesett velünk. De most már kérjük szépen a csodának a következő fokozatát.

Hű, nagyon régen nem írtam már... Pedig történtek dolgok az elmúlt hónapokban rendesen.

Januárban elkezdtem dolgozni az új munkakörben, és hát kár is lenne szépítenem: imádom!!! Sosem éreztem még ennyire elememben magam. Egyszerűen minden jó! Csupa olyasmit csinálok, amit nem is munkaként élek meg! Szóval nagyon elégedett vagyok :)

Januárban voltunk TEGYESZ-nél, megtörtént az első lépés örökbefogadás ügyében. Nem éreztem valami jól magam a bőrömben, nem tudom miért. Pedig az örökbefogadásra már abszolút nyitott vagyok, csak valahogy úgy éreztem, hogy az odáig vezető procedúra minden lépése szembesít a sikertelenségünkkel, és azzal az úttal ami ide sodort bennünket. Fel is merült bennem a kérdés, hogy vajon készen állok-e erre…. Februárban kint jártak nálunk „környezettanulmány” miatt, majd ezt követően voltunk pszichológiai vizsgálaton is. Már csak a tanfolyam van hátra és kezünkben lesz a határozat, mely szerint örökbe fogadhatunk gyermeket. 0-3 éves korig jelöltük meg a kívánt gyermeket, így jó esélyünk van rá, hogy ne kelljen éveket várnunk. Fura érzések kavarognak bennem ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Valahogy úgy érzem hiába van itt is egy várakozási periódus, az ember nem tudhatja mikor is van ennek vége. Pontosan mikor is érkezik el a kitűzött időpont. Csak várunk és várunk…. Majd egyszer csak megcsörren a telefon, és azt mondják neked, hogy van valahol az országban egy gyermek, akinek Benneteket választottak szüleinek. És ettől a pillanattól kezdve egy hónappal később van egy gyermeked, aki veled él, aki üstökösként megérkezik az életedbe. De nem tudod, hogy ez mikor fog megtörténni. Jövő hónapban? 1 év múlva, 3 év múlva, ki tudja? És van ebben valami ijesztő. Fel lehet erre készülni? Nos, majd meglátjuk… Ha ezt az utat szánja nekünk az Élet, majd beszámolok róla.

Közben, szintén januárban felkerestünk egy új orvost ugyanabban az intézményben ahol az utóbbi 4 lombikot csináltuk. Úgy éreztük váltanunk kell, mert szükségünk van az újabb szemléletre, ötletekre, hátha…. Új doki végtelenül szimpi, májusra tudott előirányozni bennünket a 8. lombikra, és azt javasolta, hogy a várakozás alatt esetleg próbáljunk meg 1-2 inszeminációt is, most hogy tudjuk: átjárható mindkét petevezetékem. Ezt el is fogadtuk, ám február végén mikor jelentkeztünk volna az elsőre kiderült, hogy épp szabadságon lesz az érintett héten, így az elmaradt. Abban maradtunk, hogy a következő ciklusra halasztjuk. Hát ez következik hamarosan.

Közben meg nemsokára 36 éves leszek. Emlékszem a tavalyi érzéseimre… Most valahogy nem érzem annyira ijesztőnek a dolgokat, de akárhogy is, megint eltelt egy év, és még mindig egy helyben topogunk!

Annyi minden történt az elmúlt 2 hónapban, azt sem tudom hol kezdjem... Próbálom szép sorba szedni a történéseket.

Először is kb november eleje óta járok akupunktúrára. Mivel nincs konkrét szervi problémám amire ráhúzható lenne a meddőség, a dokinő "hideg méh" szindrómára kezel, azaz próbálja befogadóvá varázsolni a méhem. Valamint határozottan kértem rá, hogy a félelmekre, szorongásra is kezeljen, mert hiszem hogy igazából ez lehet a fő akadálya a sikernek. Zajlanak a kezelések, de igazából rövid távon mérhető eredményre nem számítok. Viszont történt egy érdekesség. Az idei sok futóedzés során valamikor januárban lesérült a jobb térdem. Nem annyira, hogy ne tudtam volna az évet végigedzeni, de pont annyira, hogy egész évben fájjon. Kértem a doktornőt, hogy ha már ott vagyok kezeljen picit arra is. Már egyetlen kezeléstől elmúlt a fájdalmam, ami korábban már állandó része volt az életemnek lépcsőzéskor, guggoláskor... Hát nekem nem is kell több bizonyíték, járok szépen tovább, és minden eddigi módszernél jobban hiszek ebben! TUDOM, hogy fog segíteni!

Aztán elmentem családállításra. Erről nem szeretnék bővebben írni, de megrázó élmény volt. Nagy durvaságok nem derültek ki, csak kicsit más megvilágításba kerültek bizonyos dolgok, valamint volt egy olyan konklúziója az állításnak, hogy valójában nincs is szükségem orvosi segítségre... Hmmmm

Aztán 2 napja sorra került a tervezett hystero + lapar műtét is, aminek az volt a célja, hogy feltárjuk az esetleges endometriózis összenövéseket, vagy bármit, ami magyarázat lenne a 7 sikertelen beültetésre. Nos a műtét eredménye több mint meglepő: aktív endónak nyoma sincs, talált ugyan a doki még néhány hasüregi összenövést, de azt gyanítja, hogy ez még az előző műtétből maradt hátra, újabbak nincsenek. És a meglepetés: átjárható mindkét petevezetékem! Kb 4 éve állapították meg, hogy a jobb oldali zárt, és ezt másfél év leforgása alatt elvégzett 3 különböző átjárhatósági vizsgálat is bizonyította. Továbbá a 4 évvel ezelőtti műtétnek az volt a célja, hogy megnyissák, de nem sikerült. Erre most közli a doki, hogy mindkettő gyönyörűen átjárható :) A méhem állapota ragyogó, kétszarvú ugyan, de ez önmagában nem jelent akadályt. Doki szerint semmi akadálya annak, hogy akár spontán, természetes úton is teherbe essek, és hogy gond nélkül kihordjak egy terhességet. Itt tartunk most, 2 napja tudom ezt a hírt, azóta sem térek magamhoz.

És igen van még tovább: bejelentkeztünk a területileg illetékes TEGYESZ-hez, örökbefogadás ügyében konzultálni. Áprilisra kaptunk időpontot, majd később felhívtak, hogy mehetünk januárban. Nem tudjuk még magunk sem, hogy valóban el akarunk-e indulni ezen az úton, de úgy voltunk vele, hogy az első lépést mindenképp megtesszük, a többit majd meglátjuk.

És végül, de nem utolsó sorban: januártól új munkakörben kezdek a cégnél, ahol dolgozom. Végre egy olyan munka, amire már nagyon régen vágyom! Ami a lehető legközelebb áll az személyiségemhez! Tele vagyok erővel, lelkesedéssel, és úgy érzem kimeríthetetlen energiákkal! Ilyen optimistán még sosem vártam egy új év elejét :) És sok év óta először nem gyűlölöm a Karácsonyt sem :) Érzem a változás szelét a levegőben, itt van, körülvesz, és tagadhatatlanul aktívan nyüzsög körülöttem. Hosszú idő után először azt érzem, hogy kisimult a lelkem, a helyemen vagyok. Sok jó dolog történt nagyon rövid idő alatt, alig győzöm feldolgozni őket :) 

Remélem, hogy mire legközelebb jövök hírekkel semmit sem lankad a mostani optimizmusom :)

Múlt héten két fronton történt előrelépés.

Egyrészt voltam a saját nőgyógyászomnál rákszűrése és nem mellesleg műtéti konzultáción. November 30-án lesz a műtét, ismét hysteroscop és laparoscop kombinációja. Célja egy általános méhtükrözés, esetleges endometriózis csomók keresése, kiműtése, bal oldali petevezeték helyzetének felmérése (jobb oldali évek óta zárt...). A műtéttől nem félek különösebben,  már csinálták párszor, tudom mire számíthatok. Számomra legrosszabb benne az altatás, na azt nem viselem túl jól. De egy napig rossz, azt majd fél lábon is kibírom valahogy. Mindenesetre kíváncsi vagyok nagyon az eredményre. Vajon találunk magyarázatot a 7 sikertelen lombikra, vagy minden szép és kerek odabent, és az lesz a verdikt, hogy próbálkozni kell, előbb-utóbb egyik majd csak sikerül? 1 hónap és kiderül!

Dokim azonban előállt egy újabb javaslattal, mégpedig egy bizonyos alloimmun betegség kivizsgálásával. Habituális vetélőknél szokták javasolni ezt a vizsgálatot, és hát ugye én már annak minősülök a 3 vetéléssel. Lényege, hogy sikeres terhesség esetén a anya immunrendszerének működése megváltozik annak érdekében, hogy az embriót ne idegen testként tekintse a szervezet és ne károsítsa. Ha ez a változás nem következik be, akkor a hibásan működő immunrendszer elpusztítja az embriót. Amikor ennek a gyanúja felmerül, akkor speciális vizsgálatokkal (anya és apa véréből) kimutatható, hogy az anya immunrendszere valóban el akarja-e pusztítani az apai öröklőanyagot hordozó embriót. Ha ez bizonyítást nyer, akkor lehetőség van egy intravénás immunglobulin (IvIg) kezelésre, melynek alapja a kórosan működő NK sejtek (Natural Killer) aktivitásának normalizálása. Korábban olvastam már erről a vizsgálatról, de azt feltételeztem, hogy mivel az egyik terhességem eljutott a 21. hétig, esetemben valószínűleg nem állhat fent ez a probléma. De doki szerint nem zárható ki, meg gyanús neki ez a sok sikertelen lombik, nézzük meg. OK, nézzük. Szépséghibája csak annyi, hogy rengeteg megelőző vizsgálatra van szükség hozzá, ami nekem elvileg mind megvan már, csak nem feltétlenül frissek. És akad köztük bőven olyan, ahol indokolt, hogy friss legyen... Szóval most paralel ezzel is foglalkozom.

Másik fronton előrelépés, hogy elkezdtem akupunktúrára járni. Erről nagyon részletesen nem tudok beszámolni, mert egyelőre 2x voltam. A dokinő kedves, aranyos, és számomra hitelessé teszi a dolgot, hogy orvos. Elmondása szerint néhány hónapnyi kezelésre szükség van, hát ez most bőven meglesz, mert orvosváltással megspékelve az ügyet márciusnál korábban aligha lesz következő lombik. 

Valami olyasmit érzek most, mintha az utolsó nagy csatára készülődnék. Nyilván nem véletlen, hogy így érzek. 4. OEP támogatott lombikunkat fogjuk felhasználni legközelebb, ergo közelítünk a lombik program végéhez. Másrészt 8,5 éve tart a gyermekért való küzdelmünk, harmadrészt és nem utolsó sorban én lassan 36, Férjem 45 évesek leszünk. Egyszer minden véget ér. Ez is véget kell hogy érjen. Valahogy úgy érzem, "na jó, még egy utolsó műtét", meg hogy "na jó, még egyetlen vizsgálat amit korábban nem csináltunk meg", és hát persze "na jó, még egy utolsó alternatív gyógymód", de aztán mindennek vége. Kifogy az eszköztár, elfogy az erőnk, elfáradunk a harcban. Ha ezek sem hoznak eredményt, akkor nincs tovább, itt a vége. De ne szaladjunk ennyire előre... Még hosszú hónapok kérdése lehet mire ez az utolsó nagy csata eldönti a küzdelem végét.

Kirye eleison!

Nos, nincs meglepetés, nem sikerült a 7. beültetés sem. És ahogy azt sejteni lehetett ezúttal is 0 HCG-t mértünk a beültetést követő 14. napon, ergo most sem indult be semmi. Dokinak nincs B terve, a "hogyan tovább" kérdésemre vitamint ajánl…. Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem létezik, hogy nincs itt valami, ami fölött elsiklott a figyelmünk. Most kicsit megint abba az állapotba kerültem, hogy tennem kell valamit, mert megőrülök, ha csak engedem magam sodródni az árral. Több fronton indítok hát támadást:

1. Felhívtam a saját nőgyógyászomat és önként, dalolva jelentkeztem egy méhtükrözésre. Utoljára 2012. januárban volt ilyen műtétem, akkor fedezte fel a kezdeti stádiumú endometriózis összenövéseket. Akkor kiműtötte, de azóta nem tudjuk, hogy mi újság odabent. Csak történnek a beültetések egyik a másik után, eredmény semmi, hát legalább tudjuk már meg, hogy van-e odabent valami gubanc, ami minderre magyarázatot ad... Holnapután megyek konzultációra, hogy nagyjából belőjük a műtét időpontját, de várhatóan november végén kerül majd rá sor. 
2. Elgondolkodtunk az újabb orvos váltáson. Nem egyszerű a kérdés, mert bírjuk nagyon a dokit, de ha nem tud segíteni, akkor nem tud segíteni. Az intézettel (Kaáli - Bp) alapvetően meg vagyunk elégedve, ezért egyelőre azon gondolkodunk, hogy intézeten belül maradunk, de elmegyünk másik dokihoz. Itt is két opciót fontolgatunk: hogy menjünk egy kisebb nevű dokihoz, hátha jobban ráér, és jobb eséllyel kezeli személyre szabottan a dolgot? Vagy menjünk az Intézet orvos-igazgatójához, azt gondolván, hogy ha valaki, hát ő a legjobb szakember - talán kihívásnak tartja az esetünket, és gondolkodik majd a megoldásokon, nem pedig csak a megszokott protokollt akarja végigvinni rajtunk sokadjára. Per pillanat eme második verzióban gondolkodunk inkább. Ugyanakkor meg konzultációra akárhány orvoshoz is elmehet az ember, az még önmagában nem jelent elköteleződést.
3. Tervezem kipróbálni az akupunktúrát. A saját nődokim már évek óta mondogatja, hogy ő abban nagyon hisz, adjak neki egy esélyt. Eddig valahogy még nem került rá sor, de most ennek is eljött az ideje.
4. És végül, de nem utolsó sorban Férjemmel elkezdtünk beszélni az örökbefogadásról. Nagyon érdekes dolog ez, mert alig 1 éve még el sem tudtam képzelni, hogy erről valaha is komolyan beszélni fogunk. Aztán szalad az idő előre, eredmények nincsenek és valahol ennek a folyamatnak a vége felé az ember mégis elkezdi máshogy látni ezt a kérdést (IS!). Fogalmam nincs, hogy végigjárjuk-e ezt az utat, rengeteg még bennünk a kétely, a bizonytalanság, de beszélünk róla, és ez már valami. 

Itt tartunk most, lelkileg valahogy megvagyok... Illetve a pontos kifejezés, hogy voltam már sokkal rosszabbul.