Múlt hét csütörtökön elmentem vérvételre, és délutánra már meg is lett az eredmény. Az előző napi negatív teszt ezúttal sem csapott be. A HCG értékem 2,7 lett, nem sikerült az 5. lombikunk sem.

Nehéz elmondani mit érzek... Látszólag ez nem borított ki annyira, mint pl az előző. Pedig most aztán rengeteg, bizakodásra okot adó tényező volt. De ez csak a látszat. Elmondhatatlan az a fájdalom, amit ilyenkor érzek, és ez nem lesz jobb sosem. Nem lehet ehhez az érzéshez hozzászokni, akárhányadik alkalomról is legyen szó. Egyik nap még szép az Élet, boldogsággal tölt el minden apróság... a napsütés, a madárcsicsergés, a közelünkben pompázó repcemező valószínűtlen sárgája a lenyugvó Nap fényében. Aztán jön a zuhanás. Elképesztő sebességgel zuhanok a mélybe, ahol sötét van, és hideg, és az egész testemet, annak minden sejtjét átjárja a kín. Semmi sem nyújt vigaszt, csak imádott Férjem ölelése. Ha Ő nem lenne, bele tudnék halni ebbe a fájdalomba. De Ő ott van, és teszi a dolgát: ölel, simogat, és némán vigasztal. Köszönöm Neked Kedvesem, hogy VAGY! ♥

No, de szerencsére ez az állapot nem tart sokáig, eltelik pár nap, és enyhül a fájdalom, 1-2 hét múlva már tervezem a következő próbálkozást... Mindig így működöm, hajt az életösztön, és az anyai ösztön. Ezt a 2 hetet pedig csak túl kell élni valahogy.