Nos, nincs meglepetés, nem sikerült a 7. beültetés sem. És ahogy azt sejteni lehetett ezúttal is 0 HCG-t mértünk a beültetést követő 14. napon, ergo most sem indult be semmi. Dokinak nincs B terve, a "hogyan tovább" kérdésemre vitamint ajánl…. Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem létezik, hogy nincs itt valami, ami fölött elsiklott a figyelmünk. Most kicsit megint abba az állapotba kerültem, hogy tennem kell valamit, mert megőrülök, ha csak engedem magam sodródni az árral. Több fronton indítok hát támadást:

1. Felhívtam a saját nőgyógyászomat és önként, dalolva jelentkeztem egy méhtükrözésre. Utoljára 2012. januárban volt ilyen műtétem, akkor fedezte fel a kezdeti stádiumú endometriózis összenövéseket. Akkor kiműtötte, de azóta nem tudjuk, hogy mi újság odabent. Csak történnek a beültetések egyik a másik után, eredmény semmi, hát legalább tudjuk már meg, hogy van-e odabent valami gubanc, ami minderre magyarázatot ad... Holnapután megyek konzultációra, hogy nagyjából belőjük a műtét időpontját, de várhatóan november végén kerül majd rá sor. 
2. Elgondolkodtunk az újabb orvos váltáson. Nem egyszerű a kérdés, mert bírjuk nagyon a dokit, de ha nem tud segíteni, akkor nem tud segíteni. Az intézettel (Kaáli - Bp) alapvetően meg vagyunk elégedve, ezért egyelőre azon gondolkodunk, hogy intézeten belül maradunk, de elmegyünk másik dokihoz. Itt is két opciót fontolgatunk: hogy menjünk egy kisebb nevű dokihoz, hátha jobban ráér, és jobb eséllyel kezeli személyre szabottan a dolgot? Vagy menjünk az Intézet orvos-igazgatójához, azt gondolván, hogy ha valaki, hát ő a legjobb szakember - talán kihívásnak tartja az esetünket, és gondolkodik majd a megoldásokon, nem pedig csak a megszokott protokollt akarja végigvinni rajtunk sokadjára. Per pillanat eme második verzióban gondolkodunk inkább. Ugyanakkor meg konzultációra akárhány orvoshoz is elmehet az ember, az még önmagában nem jelent elköteleződést.
3. Tervezem kipróbálni az akupunktúrát. A saját nődokim már évek óta mondogatja, hogy ő abban nagyon hisz, adjak neki egy esélyt. Eddig valahogy még nem került rá sor, de most ennek is eljött az ideje.
4. És végül, de nem utolsó sorban Férjemmel elkezdtünk beszélni az örökbefogadásról. Nagyon érdekes dolog ez, mert alig 1 éve még el sem tudtam képzelni, hogy erről valaha is komolyan beszélni fogunk. Aztán szalad az idő előre, eredmények nincsenek és valahol ennek a folyamatnak a vége felé az ember mégis elkezdi máshogy látni ezt a kérdést (IS!). Fogalmam nincs, hogy végigjárjuk-e ezt az utat, rengeteg még bennünk a kétely, a bizonytalanság, de beszélünk róla, és ez már valami. 

Itt tartunk most, lelkileg valahogy megvagyok... Illetve a pontos kifejezés, hogy voltam már sokkal rosszabbul.