Örülök, hogy végre utolértem magam időben, és napi eseményekről írhatok. Biztosan eszembe fognak jutni még dolgok a múltból, és lesznek visszautalások, de a lényeget szerintem leírtam. Hol is tartunk most? Nos, januárban elmentünk a Férjemmel közösen terápiára. A munkám kapcsán szembehozott velem a Sors egy pszichiáter szakorvost, aki, bár régen nem praktizál orvosként, terápiákat még mindig tart, és főleg meddőséggel küzdő párokkal foglalkozik. Megbeszéltem a Férjemmel, hogy szeretném, ha elmennénk hozzá. Nem tudom, hogy fog-e majd segíteni bármit is, de ártani nem árthat, és úgy érzem segítség nélkül nem fog menni az elengedés. Nekem legalábbis nem. Próbáljuk hát ki.

Tehát most járunk erre a terápiára, kéthetente. Eddig háromszor voltunk. Történnek ott azért érdekes dolgok… Például a legutóbbi ülésen azt kérdezte P (nevezzük így a pszichiátert, terapeutát, ahogy tetszik), hogy elbúcsúztunk-e, vagy én elbúcsúztam-e bármelyik elvesztett magzatomtól, eltemettük-e a 21. héten megszült magzatot. "Nem" volt a válasz ezekre a kérdésekre, majd kifejtette, hogy pedig ez nagyon fontos. A temetés, legyen az bár rettentően teátrális, egyben egy elköszönés, elbúcsúzás, lezárás és a lelkünknek nagy szüksége van rá. Persze hosszasan boncolgattuk ezt a kérdést, és tulajdonképpen egészen logikusnak tűnik, amit mond, nem is értem hogy nem jutott ez eddig eszembe. Most tervezgetek a fejemben egy szertartást. Az első magzatomat nekem, egyedül kell elengednem, eltemetnem. A további hármat pedig azt szeretném, ha Férjemmel közösen csinálnánk. De még nem tudom, mikor fogom/fogjuk megtenni. Gyűjtenem kell hozzá egy kis erőt.

Aztán mi történt még? Februárban elmentem laborba. Egyrészt egy 3. napi hormonsort csináltattam, mert régen volt már ilyen utoljára. Hát nem örültem az eredménynek… A korábban mindig tökéletes hormon értékeim itt-ott megbicsaklottak. Nem tragikusak, még csak nem is rosszak. DE rosszabbak, mint másfél évvel ezelőtt. Csodák, ugyebár nincsenek. Nem leszünk fiatalabbak, és itt a kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy ebben a korban már minden év sokat számít(hat). Apropo… 1 hónap múlva 35 éves leszek. Hm…

De van ám jó hír is! Félve, rettegve, de csináltattam egy inzulinrezisztencia vizsgálatot is! Ugyebár szeptember óta nem szedem a gyógyszert. A diétát szinte semennyire sem tartom, annyi, hogy picit figyelek arra, hogy lehetőleg ne egyek sok cukorral, fehér liszttel készült terméket. De szó nincs szigorú étrendről, grammokra kimért szénhidrátokról. Ja, és nem mellesleg pár hónapja rendszeresen sportolok! Sok mindenre számítottam, de arra, hogy kiváló eredményt produkálok ezen a vizsgálaton, arra nem! Pedig így lett :) Soha nem volt még ilyen szép eredményem, és ez hatalmas örömmel tölt el!

Február elején voltunk Dokinkál, áprilisban lesz az 5. lombikunk. Ugyanaz a protokoll, annyi, hogy első perctől kezdve nagyobb dózisú hormonnal, mint legutóbb, úgy tűnik annyira mégsem jött be a 4-5 petesejtes változat!

Most épp szedem a fogamzásgátló tablettát március 26-ig, majd abbahagyom, és április 1-én kezdünk! Remélem jó ómen lesz ;)