16 + 2....... Ezúttal ennyi időt kaptunk...... És mindennek vége...... Újra és újra...... Egy örök körforgás......

Ma egy hete, minden különösebb előzmény nélkül elöntött a magzatvíz. Sokkot kaptam. Mentő, kórház, vizsgálat, ultrahang. Nincs magzatvíz. Külső méhszáj 1 ujjnyira nyitva. A magzat még él. Orvosok javaslata, hogy azonnal indítsuk be a szülést. Én sírva könyörgök, hogy ne tegyék, adjunk egy esélyt Neki. Megkapjuk az esélyt. Másnapig. Rengeteg folyadék, antibiotikum, és 1% esély, hogy másnap is él majd a baba és termelődött egy kis magzatvíz. Elkezdek bizakodni, kapaszkodok az 1%-ba, pedig tudom, hogy ez csak egy matematikai esély...

Másnap reggel 9-kor UH, és lesújt ránk a végső ítélet: továbbra sincs magzatvíz, és a baba már nem él. Elvesztettük. Meghalt. 

Tágítás, szülés/vetélés beindítása. Ebben a korban már nem csinálnak abortuszt, mert csontjai vannak a magzatnak, sérülést okozhatnak a méhben. Órákig csak fekszem, sehol semmi, majd elkezdek görcsölgetni. Előbb csak picit, aztán jobban, aztán nagyon, aztán észreveszem, hogy szabályos 5 perces fájásaim vannak. 2 órával később megszületik a halott magzatom. Meg akarom nézni. Észtert nem néztem meg, azóta is bánom. Biztos vagyok benne? Igen, abszolút. Megmutatják. Nagyon pici. És nem úgy néz ki, mint egy kisbaba. És kisfiú.

Műtő, altatás, műszeres befejezés, kitakarítás. Felébredek, csönd van, már nincs semmi fizikai fájdalmam. Ül mellettem a Férjem, szorítja a kezem, és félt az összeomlástól. A lelkem darabokban. Megsemmisültem. Üres vagyok. Belepusztulok. Nem létezik, hogy ezt ki lehet bírni még egyszer. Soha többé nem vállalunk újabb terhességet - zokogom, Ő pedig elfogadja, minden úgy lesz, ahogy szeretném. Egész nap sírok. Simogatom a hasam, nem hiszem el, hogy vége. Pedig vége. Nincs tovább. 

Másnap hazamegyünk a kórházból. Férjem mindent eltüntetett, ami a terhességre emlékeztetne: a vitaminok, a ruhák, az olaj, amivel a pocakom kenegettem, a terhességi tesztek. Minden eltűnt. Nem is létezett az elmúlt 3 hónap, igaz se volt. Jó lenne ezt elhinni, talán akkor kevésbé fájna. 

Telnek a napok. Minden nap kicsit kevesebbet sírok. Ő ott áll mellettem, éjjel-nappal a támaszom, Nélküle sehol se lennék. Eddig is sejtettem, de most már tudom, hogy Ő a legeslegjobb Férj a világon. És legjobb Apa lett volna. Ha kicsit kegyesebb hozzá, hozzánk a sors. De nem kegyes. És hogy miért nem, arra nincsenek válaszok. Keressük őket, keresik az orvosok is, de az a legvalószínűbb, hogy nem lesznek egyértelmű válaszok. Közben már elkezdünk előre nézni, tervezünk. Azon kapom magam, hogy fogadalmammal ellentétben már azon kattog az agyam, hogy legközelebb mit csinálok majd másképp. Aztán persze eszembe jut, hogy talán nem lesz több legközelebb. Erre az esélyre is csaknem 5 évet vártunk. 

Csak egy dolog biztos: nem tudom hogyan tovább.

Ég Veled Kisfiam!