Nem tudom hogy van ez, de én rettentő várakozó, izgatott, reményteli állapotba bírom magam hozni minden lombikra. Ezúttal sem volt másképp. Ugyanaz az intézet, ugyanaz a protokoll, mint először. Hurrá optimizmus, három a magyar igazság! Kiderítettem, hogy már itthon is kapható egy progeszteron injekció, megbeszéltem a dokival, hogy beültetés után hadd kapjam azt, jobban megbíztam benne, úgy képzeltem az tuti 100% felszívódik, nem úgy, mint a másik mint a kis hüvelykúpok. Emlékeim szerint 8 petesejtet szívtak le, szintén az 5. napig próbálták volna elvinni őket, de a 3. napon már csak 4 volt életképes közülük, így visszakaptam belőlük a két legszebbet. Ekkor már nem dilemmáztunk az 1 vagy 2 db beültetés kérdésén, mint első alkalommal. Világos volt számunkra, hogy nem eszik olyan forrón a kását, nem "fenyeget komolyan annak a veszélye", hogy mindkettő megtapadjon. Az 5. napra nem maradt életben egyetlen sejt sem, nem volt kit/mit lefagyasztatnunk… :(

Megkezdődött a szokásos visszaszámlálás, és a 34. születésnapomon, a beültetés utáni 12. napon teszteltem egy jó nagy negatívat. Bíztam benne, hogy hátha csak túl korán teszteltem, várnom kellett volna még 1-2 napot, de a lelkem mélyén tisztában voltam az eredménnyel. És délutánra megjelent ennek első kézzelfogható bizonyítéka is, a gyűlölt barnázgatás. Már szinte rutinszerűen másnap vérvétel, délutánra eredmény: HCG: 5. Ez KB pont annyi, mintha 0 lenne, azaz semmi. Talán jelzi, hogy volt valami kis beágyazódás-próbálkozás, de semmi több.

Nem sikerült a harmadik lombik sem, és ezen a ponton, bevallom nőiesen elkezdtem pánikba esni. Korábban azt gondoltam, hogy 35. éves koromig leszek hajlandó ezt csinálni, aztán el kell engedni, fel kell adni. Nem szólhatnak az „utolsó fiatal éveim” egy kétségbeesett kapálózásról, egy reménytelen küzdelemről. Nem szólhat a házasságunk első 10-15 éve a csalódások tömkelegéről, és végül, de nem utolsó sorban, nem akarok 40 évesen anya lenni, bármennyire is trendi ez manapság. Ráadásul a Férjem 9 évvel idősebb nálam, Őt sem tehetem 50 évesen apává. Valahogy így gondolkodtam korábban. De az évek kegyetlenül repülnek, a gyermek utáni vágy nem csökken, a kétségbeesett kapálózás pedig egyre erősebb. Én pedig ott álltam a betöltött 34 évemmel, közel 7 év próbálkozással, 3 vetéléssel és 3 sikertelen lombikkal a hátam mögött és rádöbbentem, hogy ha tartani akarom magam a korábbi elképzelésemhez, akkor 1 évünk maradt hátra. Persze sejtettem, hogy az elképzelésnek annyi, ez a küzdelem nem fog véget érni 1 év múlva, hacsak addig meg nem születik várva várt Gyermekünk.