Bárcsak jó hírekkel tudnék végre szolgálni... De nem... :(

Az áprilisi lombikból maradt 4 db (2x2) fagyasztott embriónk. Június elején pedig jelentkeztünk az Intézetben FET-re. A 8. ciklusnapon volt egy UH, ahol Doki megállapította, hogy minden pöpec, semmi akadálya a beültetésnek. Kaptam egy nagyon pici hormont (2 napnyi szuri mindössze - bagatell), és újdonságként Clexane injekciót, ami vérhígító. Több helyen olvastam már, hogy egyre gyakrabban része ez is a lombik protokollnak, én korábban sosem kaptam. Az is igaz, hogy elsősorban azok kapják, akik igazoltan valamilyen véralvadásos betegségben szenvednek (meglepően egész sokan), de kis dózisban egyre gyakrabban adják azoknak is, akiknél bár nem találtak semmi erre utaló jelet, mégis hátha van valami rejtett rendellenesség a háttérben, és pont ez fog hozzásegíteni a megtapadásban, a korai vetélés elkerülésében. Én ez utóbbi csoportba tartozom. Örültem is nagyon, hogy na végre valami újdonság! Hátha ez meghozza az áttörést.

Június 15-én volt a transzfer. A 2 kis sejtcsomó rendben felébredt, gyönyörűen beindultak az életfolyamatok, a biológus nagyon elégedett volt az eredménnyel. 

Transzfer után következett az 1 hét pihi, első 2 napban leginkább fekvés, majd szép lassan már nyugisan jövés-menés, semmi megterheléssel. Transzfer utáni 9. napon, azaz e hét szerdán már észleltem a kis barnás előjeleit a menzesznek. Persze én ilyenkor mindig tudom, hogy vége, ennyi volt. Tegnap elmentem azért a szokásos vérvételre, csak, hogy lássam, beindult-e egyáltalán valami. Eredmény meg is jött délutánra: HCG: <1, azaz nem sikerült, és még csak be sem indult semmi. Megint. 

Nem tudom hogyan tovább.... Persze van még egy beültetésre való embrió-csomagunk fagyasztva, és van még 2 további TB finanszírozott lombik lehetőségünk. De mindezek ellenére nem tudom hogyan tovább.... Elkeseredett vagyok, és csalódott, és kétségbeesett, és dühös, és reményvesztett, és minden... Tegnap azon kaptam magam, hogy már azok sikerét is fájdalommal veszem tudomásul, akik hozzánk hasonlóan küzdenek/küzdöttek.... Olvasok egy lombikbébi fórumot, ahol elkeserítően sok sorstársam van. Korábban mindenki sikerének nagyon tudtam örülni, mert ezek tartották bennem a lelket, táplálták a reményt. De most már ez is keserű öröm. Irigy, megkeseredett nő lettem, és utálom magam érte. Mert ez nem én vagyok. Ezzé váltam ebben a 8 éve tartó küzdelemben. És ki tudja milyen jellemtorzuláson megyek még keresztül, mire ennek a történetnek így vagy úgy, de vége lesz. FÉLEK.... Félek, hogy egyike leszek azon nőknek, aki végül nem tud gyermeket szülni, és egyike leszünk azok pároknak, akikre örökösen úgy néz majd szánakozva a társadalom, hogy na, ők azok, akiknek nem sikerült. Félek, hogy ezzel nem fogok megbirkózni, hogy ezt sosem fogom tudni elfogadni, és életem végéig kísérteni fog ennek a történetnek a kudarca. És félek attól, hogy összeroppanok, amikor majd az amúgy imádott húgomnak, vagy a férjem öccsének gyereke születik. Hogy nem fogom tudni őket szeretni.

Hát itt tartunk. 

Most jön egy kis pihenés, töltődés. 2 hét múlva elmegyünk nyaralni 2 hétre. Majd augusztusban még 1 hétre hazautazunk szüleimhez. Szeptemberben pedig szeretnék indulni életemben először egy futóversenyen. Mindig is nagyon rossz futó voltam, sosem hittem, hogy képes leszek valaha is többet lefutni egyhuzamban, mint 1 km-t. De képes vagyok rá:) Már 6 km-nél tartok, és nem tervezek leállni. Ezek is fontos dolgok. Minden fontos, ami örömmel tölt el, mert ezek nélkül  nem is érezném már magam "normális" embernek. No persze, a "normális" az igencsak relatív fogalom.